Sajnos a legnagyobb trükköt nem sikerült végrehajtania a Trainspottinggal megdicsőülő, majd a Gettómilliomossal végképp mennybe ment Danny Boyle-nak: hiába a mozgóképes hipnózis, azért ez a film nem válik az ember rögeszméjévé. Pedig nem is olyan nehéz transzba esni, vagy legalábbis jótékony alfa-állapotba kerülni a filmet nézve. Csavar csavart követ, fordulat után fordulat következik, úgyhogy egy idő után jobban is jár a néző, ha a moziszékben ülve felhagy a kusza cselekményszálak bogozásával, majd elolvassa utólag a netes a fórumokon, hogy mások szerint akkor végül is pontosan melyik szereplő agytekervényeiben mi is történt.
Mivel ennél többet nem is illik elárulni a film legfontosabb fordulópontjairól, beszéljünk inkább az alaphelyzetről, ami látszólag egy fifikás gengsztermozit előlegez meg. Adva van egy Simon nevű, ránézésre ártalmatlan és bizalmat keltő alkalmazott, aki mindennapjait – miután egy nagy aukciós háznak dolgozik – csillagászati összegeket érő műkincsek között tölti. A munkarutin része az is, hogy hősünk fel van készítve arra az esetre is, ha elszánt bűnözők rontanak be, és kijátszva a végletekig fokozott biztonsági rendszert, hónuk alatt mondjuk egy Goya festménnyel kívánnának távozni. Alapszabály: nem szabad hősködni. Simon azonban épp ezt teszi, és egy óvatlan pillanatban sokkolóval támad a rablást szervező főgengszterre, Franc-ra, aki ezt egy kiadós fejbeveréssel viszonozza.
A következő találkozó sem telik barátibb hangulatban, Franc ugyanis kissé nehezményezi – és szó szerint lekapja a tíz körméről a hősködő kikiáltót –, hogy hogy az általa elrabolt műkincs meglehetősen hiányos, tekintve, hogy a kép keretéből épp csak maga a kép hiányzik. Arról pedig kizárólag Simon tudna mesélni, hogy akkor hova is került a rablással járó felfordulás során a művészettörténeti remek, csakhogy Franc ütésének hála elvesztette az emlékezetét.
Itt jön a képbe Elizabeth, a dekoratív hipnotizőr, akinek elő kéne bányásznia Simon agyából az arra vonatkozó emléket. Csakhogy ebben a nagy elmekotorászásban kezdenek előkerülni mindenféle más érdekességek is, és egy idő után egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Elizabeth sem csupán egy találomra kiválasztott pszichológus, még az sem kizárt, hogy több köze van Simonhoz, mint azt bárki – beleértve Simont – gondolta volna. A semmi sem az, aminek látszik és a senki sem az, akinek hiszi vagy mondja magát munkacímekkel leírható kergetőzés ezt követően egyre inkább zárt terekben meg a szereplők agyában folyik tovább, és eleinte piszkosul élvezetes ez a mentális fogócska.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!