Szolnok, Kolozsvár, Budapest – 111 éves a Szolnoki Művésztelep

Ma már ritkaságszámba mennek az olyan alkotóközösségek, mint amilyen a Szolnoki Művésztelep. 111 év Aba-Novák Vilmostól Verebes Györgyig.

Az első helyszín – természetesen – maga Szolnok, ahol a hatalmas fák közt, a terebélyes park közepén ma is majd egy tucat művész alkot kis kolóniát, igazi művészközösséget formálva. Fazekas Magdolna, Király György, Soosur Georgius, Szente-Szabó Ákos és Verebes György festőművészek, valamint Barát Fábián, Hangay Szabó László, Révi Norbert, Simon Ferenc és Szabó György szobrászművészek alkotják az évfordulón a szolnoki művészközösséget.

Leszámítva a Százados utat, egy hasonló közösség eleve kuriózumnak tekinthető, hisz az ilyen típusú művészkolóniák mára jóformán eltűntek. Többnyire lakóparkokba olvadtak, felhígultak, ha még egyáltalán léteznek, a műteremlakások többségéből pedig loftok, luxuskéglik lettek. Pest és a vidék egykori apró Montmartre-jai, mint például a Bartók Béla út, a Pasaréti út, vagy Újlipótváros belső része, Szentendre csupán emléktáblákban őrzik a dicső múltat.

Az olyan kevéssé ismert művésztanyák, mint a józsefvárosi Mátyás tér és környéke vagy a szegedi belváros, emlékeiket is elvesztették, gettók, slumok, jó esetben bevásárlóutcák lettek. Míg Szentendre báját a milliónyi turista lába koptatta meg, Óbuda helyén panelok, a Tabán helyén park van. Nagybánya ez idő alatt jóformán román várossá lett, Gödöllőt benőtte Budapest, a szuburbanizáció. 111 év kevésnek tűnik, és mégis milyen sok, ha azt nézzük: ez idő alatt a legtöbb egykori művészeti központ bár monográfiák és színes albumok tárgya, de nem élő közösség többé.

Szolnokon a művésztelepet hivatalosan 1902. június 29-én avatták fel. A kezdetektől olyan nagyságok alkottak itt, mint Aba-Novák Vilmos, Mednyánszky László, Deák-Ébner Lajos, Vaszary János, Kernstok Károly, Fényes Adolf, és még sorolhatnánk. Ennek ellenére Szolnok mindig csak „a negyedik” volt a felsorolásban Nagybánya, Szentendre és Gödöllő után. Már az 1910-es években is inkább a konzervatívabb szellemű alkotók kedvelték.

Az „alföldi festők” egyik legnagyobbika, a mára méltatlanul hanyagolt Koszta József volt meghatározó alakja a kolóniának, amely a forradalmi kísérletezések helyett mindig inkább a csendes alkotás színtere volt. 1946 után a két világháború közti időszak nagy alkotói számára volt egyfajta visszavonulási zóna, ha keményen akarunk fogalmazni: Szolnok volt a harmincas évek művészeinek elefánttemetője. Itt alkotott a második világháború után háttérbe szorított Pátzay Pál, az ambivalens szerepű Bernáth Aurél, de olyan, mára jóformán ismeretlen, ám korábban meghatározó mesterek is, mint Vidovszky Béla, a hímesköveiről ismert Mattioni Eszter és Kerényi Jenő.

1956-ot követően Szolnok számára még ennél is csendesebb évek következtek, bár továbbra is nagyszerű tehetségek alkottak falai közt. A központoktól való viszonylagos távolság volt azonban, ami megmentette a művésztelepet a végleges elmúlástól. Míg a legtöbb művésztelep a rendszerváltást követő zűrzavaros időszakot nem tudta túlélni, a szolnoki létezésére az lehet a magyarázat, hogy odáig lassult az idő, hogy mire leért a Nagykunság és a Jászság vidékére, nem volt már ereje elsodorni a kolóniát.

A 111 éves Szolnoki Művésztelep ugyanis bár nehézkesen, problémákkal küszködve, a fennmaradásáért naponta küzdve, de él. Művészeinek munkáit elnézve pedig szinte virul. Alkotói doktrínák, manifesztumok kötelmei nélkül virágzó sokszínűség, önálló értékrendek mentén alkotó független egyéniségekből szerveződő művészkolónia képe rajzolódik ki, akik élik csendes, bensőséges hétköznapjaikat az egykori szolnoki vár területén.

A sokszínűséghez szervesen hozzájárul, hogy Szolnokon „generációs gettók” sem léteznek. A ma is aktív, 80 esztendős Fazekas Magda, és a 91 éves Simon Ferenc aktív és tevékeny résztvevői a szolnoki művészeti életnek, csakúgy mint a Képzőművészeti Egyetemen pár éve végzett, fiatal alkotók, mint Király György, Szente Szabó Ákos, vagy Barát Fábián. Az ügyeket a középgenerációhoz tartozó Verebes György viszi a hátán – ezúton is tisztelet érte. A személyes elkötelezettség a legidősebbektől a legfiatalabbakig összekapcsolja a szolnoki művészeket, akik a két éve alakult Szolnoki Képzőművészeti Társaságban tömörülnek azután is, ha életük során elsodródnak az alföldi várostól. Szolnokon tehát valóban nincsenek doktrínák és pamfletek.

Szolnokon a Tisza csendes zúgása, finom Alföld-illat, vidéki lassúság, tücsökciripelés, szúnyograjok, meleg nyarak, hideg telek vannak. Valami poros, szürkés árnyalat, ami mint egyfajta hályog telepszik mindenre. Egy megfogalmazhatatlan érzés, ami melankólia és derű sajátos elegye. Ez az érzés téren, időn és stílusokon, műfajokon és korszakokon át képes összefogni Szolnok alkotóit immár 111 éve. Ez a sajátos érzelmi filter van Fazekas Magdolna mégoly színes vásznain ugyanúgy, mint Mednyánszky, Aba-Novák, vagy épp a maiak közül Verebes György vagy Szente Szabó Ákos jóval monokrómabb munkáin.

Poros árnyékok, a Zagyvával együtt a Tisza habjaiba olvadó tört fények. Nemes tölgy és akác lombja által szűrt esti nap. Petőfi Alföld-romantikája, ami minden korstíluson átível, hisz egy sajátosan magyar, sajátosan „saját” érzés. Érdemes tehát a nyáron lemenni Szolnokra, hisz júliusban a Városházán lesznek láthatók a művésztelep és a helyi művészek alkotásai egy csoportos tárlaton. Az élet – még ha lassú is – folyamatos, a Pogány Gábor Benő szobrászművész elnökségével működő Szolnoki Művészeti Egyesület rendszeresen gondoskodik a programokról is.

A megemlékezések közül a legkiemeltebb esemény a kolozsvári Minerva-házban volt látható júniusban. Aba-Novák Vilmos, Chiovini Ferenc és az elmúlt 111 év legnagyobb alkotói keltek útra Erdély fővárosába. Nem véletlenül esett a választás Kolozsvárra, amely a legnagyobb magyar városi közösség otthona Romániában, s egyben a magyar kultúra központja, mégis évek óta nem tudják kitenni a Kolozsvár táblát a város határába. Mindig azt híresztelik, „megszűnt a magyar élet az egykori Kincses Kolozsváron”.

Szolnok és Kolozsvár közt tehát szimbolikus kapcsolat van. Szolnok is egy eltűnő, de újra fel-felbukkanó világ, akárcsak Kincses Kolozsvár. Már úgy tűnik, mintha nem lenne, mégis töretlenül létezik, és amikor számvetés készül, kiderül, hogy a legnagyobb. Furcsa, „otthoni, belső művész-diaszpóraként” létezik. Egy dicső múlt örököseként, a hagyomány bojtosúszós halaként úszkál egy idegennek tűnő óceánban.

Szolnok és Kolozsvár úgy él és virul a maga módján, hogy mindig úgy tűnik, épp az utolsó pillanatban vagyunk. Aztán mégsem. A magyar szemszögből többször elveszettnek nyilvánított „magyar Kolozsvár” tehát örömmel fogadta, s úgy tűnik, a hazai közvéleménynél is jobban érti Szolnok művészetét. A 15. századi városfalakra épült, s pár éve megújult Minerva-házat megtöltötte a magyar képzőművészet elmúlt 111 éve. Aba-Novák Vilmostól Zádor Istvánon és Chiovini Ferencen át Pólya Ivánig, Sváby Lajostól Verebes Györgyig.

A legújabb generáció, Király György és Szente-Szabó Ákos munkái is megállásra, elgondolkodásra késztetnek. A hiperrealizmus eszközében rejlő időszerűségük csak annyira jellemző, mint Aba-Novák szolnoki aktjaira a neoklasszicizmus, vagy Deák-Ébnerre a szecesszió. Érezzük a munkáknál, hogy mikor történnek, hogy ez épp a 21., nem pedig a 19. század, gondolataink azonban máshol járnak. Talán a szintén alföldi Lajkó Félix muzsikája illene leginkább e képek mellé aláfestésnek.

Bár Lajkó nem volt jelen, de Szurcsik József herflijátéka Verebes György zongoraimprovizációja mellé sem volt utolsó élmény május végén, amikor a Szolnoki Művésztelep tagjai Budapesten is megajándékoztak minket egy kisebb szülinapi tárlattal a Bartók Béla út elején az Art IX.–XI. Galériában. A magyar fővárosnak „csak” egy kisebb bemutató jutott az itthon maradó művekből. Jó dolog az, ha az Alföld meghatározó művészkolóniája a születésnapját Erdélyben ünnepli, s a fővárosnak csak egy képeslapot küld. Ez a képeslap elég volt ahhoz, hogy megnézhessük azt a különlegességet, amit Szolnok jelent, s tapasztaljuk a fent leírtakat saját szemünkkel is.

Amúgy is jó lenne, ha a budapesti művészvilág és a művészetkedvelő közönség venne egy vonatjegyet, és leutazna Szolnokra megnézni, mit is jelent 111 év után az alföldi művészet. A modern szobortól a köztéri figurális megrendelésekig, a monumentális hiperrealista képtől a klasszikus tájképig számos irány, út van jelen. Szolnokon a hagyományőrzés belefér a pakliba anélkül, hogy egy pillanatra is a dilettantizmus, vagy az anakronisztikusság szele csapna meg minket. Sokkal inkább tanulni lehet a különböző utak egymás mellettisége és egymásra hatása révén, így művészeti iskolák diákjainak jóformán kötelezőnek kellene lennie egy tanulmányi kirándulásnak.

Verebes György művészeti vezető szavai zárásként pontosabbak a kritikusénál. „A Szolnoki Művésztelep története több mint történet. Mintha nem is az időben zajlana, inkább valahol azon túl, ott, ahol a hely szelleme lakik. Ezen a környéken minden elmúlt dolog ma is eleven, minden pillanatnyi mozdulat ősidők óta tart, és úgy tűnik, a jövőben is örökérvényű marad.” Valóban így van, de talán ez a definíció nem csupán Szolnokra igaz, hanem magára a Művészetre is.