István, a király: Jaj, de unom a politikát

A harmincéves István, a királyt Alföldi Róbert állította színpadra Szegeden. A rendhagyó előadás hamarosan Budapesten is bemutatkozik.

IK 1983 – ez a rendszáma a jó karban lévő vajszínű Trabantnak, amivel a Miklós bácsivá és Ferkó bácsivá szelídült Varga Miklós és Nagy Feró érkezik meg regősként a rockopera jelenetébe. Géza (egyben a Krónikás) – Blaskó Péter alakítja – az imént halt meg gyanús körülmények között: utolsó pillanataiban ezüstszínű kelyhet szorongatott, majd ejtett ki a kezéből. Varga Miklós és Feró – az ősbemutatón ellenlábasok: István hangja, illetve Koppány küldötte, Laborc – a legteljesebb egyetértésben néznek körül, zavarodottan, értetlenkedve. Aztán visszaszállnak kocsijukba, kifarolnak, s elrobognak.

A finom humorú utalás – több is van az adaptációban – alapján elgondolkodhatunk: milyen jelentésváltozásokon ment át az István, a király a közelmúlt történelmi eseményei miatt a harminc évvel ezelőtti premier óta. A rockopera gazdag allúziókban, ezt a mindenkori adaptációk érthető módon ki is használták. Az 1983-as előadást például a szerzőknek köszönhetően belengte ugyan az ellenzékiség atmoszférája – a Szörényi–Bródy-opus alapvetően „ellenzéki” hangszerelésű alkotás –, ám Koltay Gábor rendezésében a jót akaró, mégis kényszerpályán mozgó István figurája Kádár János alakját idézte meg nem kevesek számára. (Érdemes elolvasni a Beszélő című akkori szamizdat kiadvány idevágó kritikáját.) A kommunizmus bomlásával aztán ez a szál hamar eltűnt; a rockopera zenéje szép szimbólummá válva szinte végigkísérte a rendszerváltozást, s az azt követő éveket.

Mi változott azóta? Elsősorban az illúziók vesztek el, koptak ki az országból, s vált vele minden ridegebbé, formálisabbá. Az eszmék devalválódtak, a magyarság rosszabb mentális állapotba jutott, mint 1990 körül volt. Az ország népe kiszolgáltatott, megtört. Ez a megtöretettség, inkább megrázó, mintsem fájdalmas illúziótlanság járja át Alföldi Róbert rendezését. Beethoven István királyának kezdő dallamai után valami egészen más bontakozik ki a színen, mint eddig bármikor. Középen hatalmas homokgödör töri meg a teret köldökszerűen: ide jutnak a meggyilkoltak. Az erőszakosan térítő német szerzetesek papi civilben, yuppie fiatalokat idéző mozgással közlekednek, kezükben világító piros kereszttel – Krisztus szimbólumának a hatalom megrontotta másával. Körülöttük kommandósok és katonák.

IK 2013 – ez a rendszáma annak a luxus Mercedesnek, amivel Gizella (Radnay Csilla) érkezik Bajorországból. Fogadása elegáns, hideg, miként ő maga is az. Istvánnal való házasságában a szeretet jeleit nagyítóval is alig találhatjuk meg. Kapcsolatuk történelmi szükségszerűség, politikai koalíció. István (Feke Pál) tehetetlen, az események által sodort figura, aki láthatóan vergődik helyzetében: hatalomra nem vágyik, a királyság számára kényszer; anyja kérései visszautasíthatatlan parancsok. Ha nem is ennyire látványosan, de hasonló módon feszeng küldetésétől Koppány. Stohl András játékában az a mindent elsöprő magabiztosság, ami annak idején a szerepben Vikidál Gyulát jellemezte, formálissá, idézőjelessé válik. Kételyek gyötrik feltehetően Gézát is; alakját a Krónikáséval köti össze a rendező, így válik a fejedelem részlegesen kívülálló figyelőjévé az eseményeknek.

Géza szemlélődve, retrospektív módon tekint végig művén, fel-feltűnve különböző jelenetekben, s kis híja, hogy nem vonja le a következtetést Vörösmartyval: „Ezzé lett magyar hazátok.” A befejezés hasonlót sugall; saját rendszerünk foglyai vagyunk: a magyar korona bezáródik. A felzaklató, főként az éneket illetően nem hibátlan előadás alatt háromszor gyúlnak ki a fények, megvilágítva a közönséget a feltehetően célba jutó üzenettel: „Adj békét, Uram!”; „Unom a politikát!”

(Boldizsár Miklós–Szörényi Levente–Bródy János: István, a király. Szegedi Szabadtéri Játékok. Rendező: Alföldi Róbert)