Isten hozott a szabadság szigetén, a Fesztiválköztársaság a szabadság otthona, és így tovább. Szinte minden szlogen a mérhetetlen szabadságra van kihegyezve, mintha a kilátogatókat szükségszerűen meg kellene győzni a Sziget legfőbb értékéről. Elnézve a kiérkezők arcát, valószínűleg egy pillanatra sem fordult meg a fejükben, hogy ne lennének szabadok, és hogy a fesztivál bármi másról is szólna, mint a kötöttségektől való teljes megszabadulástól. Különösen érdekes ízt ad ugyanakkor a szabadság szónak a Hajógyári-sziget gyomrába menetelők köré felhúzott kordon, a drótkerítés, a folyamatos ellenőrzések, a motozás, de nem változik a kép bent sem: egyforma árak, egyforma termékek, minden ugyanolyan. A korlátok közé rejtett szabadság az előre megszabott lehetőségek élvezetét jelenti ebben a környezetben, és lehet, hogy ez csak ízlés kérdése, de én például a Batthyány téri HÉV-megállóban még egy kicsivel nyitottabbnak éreztem a világot, mint a Sziget szabadságába zárva. Persze fanyalgás miatt kár kimenni, maradjunk inkább a pozitívumoknál.
A szervezők néhány hete közzétettek egy listát, hogy mely zenekarok utasították vissza a felkérést, vagy mondták le a szereplést. A neten keringő névsor alapján egész tisztességes fesztivált lehetne összehozni, de jobb azokra koncentrálni, akik eljöttek. Ha mindenképpen ragaszkodunk hozzá, hogy az utóbbi évek legkarcsúbb műsora állt össze idén, akkor sem feledkezhetünk el a kísérő- és kiegészítő programokról. Koncertekben gyenge, minden másban bivalyerős a Sziget ebben az évben. Az óriáskeréktől az utcaszínházon és a cirkuszi produkciókon át a különféle installációkig és közösségi programokig számtalan olyan dologgal rukkoltak elő a szervezők, amelyek sikerrel ellensúlyozhatják a valódi húzónevek hiánya okozta megbillentést.
Nem véletlenül értékelődött fel idén a vizualitás szerepe. Komoly tereptárgyakba ütközhetünk, amelyek közül minden tekintetben kiemelkedik a Sziget Eye óriáskerék, de számos egyéb dizájnelemmel tették látványosabbá a Szigetet. Sosem voltam még, és valószínűleg sántít a párhuzam, de a szabadság végletekig sulykolt terébe szórt művészet valahogy a nevadai Black Rock sivatagban rendezendő Burning Man fesztivált juttatta eszembe. Még a hőmérséklet is stimmel nagyjából.
A látvány mellett az interakció is fontos, játékok, labirintus, ability park, workshop zóna, és a többi. Mind-mind ideális program a programok helyett, figyelemelterelés és nagyszerű szórakozás egyben. Ráadásul még egy űrkiképző bázis is létesült idén, ahol kis szerencsével még leendő űrhajósoknak drukkolhatunk. Ezek mellett több tucat színpad, stílus- és műfajkavalkád. Pop, rock, komolyzene, színház, slam poetry, cirkusz, táncház, opera, filmek, sport, Sziget Beach és ki tudja még, mi minden. Kinek kell akkor Red Hot Chilli Peppers, Metallica, Radiohead vagy Daft Punk?!
Úgysem adnának jó koncertet. Az első napon biztosan nem. Mintha a hangmérnökök még nem érkeztek volna meg a Szigetre. A Skunk Anansie tűrhetően szólt, bár ott úgy csattogott a dob és a basszus, mint a karikás ostor egy lovasbemutatón, a Die Ärzte egyszerűen csak zajos volt, ami a nyugdíjas punk esetében nem hátrány, az A38 sátrában tartott Flogging Molly ellenben élvezhetetlenre sikerült. Semmit nem lehetett kivenni a hangmasszából néhány eltévedt dallamon kívül. Ráadásul amíg a német nagypapák nagyszínpadi zúzásán főként elszánt honfitársaik csináltak bő negyedházat, addig az ír kocsmarock miatt szinte kidőlt a sátor oldala, annyian voltunk. Nem ártott volna helyszínt cserélni.
Nick Cave
Fotó: Hegedűs Márta
Az esti Nick Cave koncertről (is) csupán szubjektív, laikus beszámolót adhatok. A lemezek alapján nekem még a zúzós számai is inkább melankolikusnak tűntek, mintha mindenre ráborulna a rezignáltság fátyla. Ez rendkívül méltóságteljessé és érzékennyé teszi a dalokat. Sajnos, ebből a koncerten keveset érzékeltem. Úgy szólt az egész, mintha egy nu metál banda ugrott volna be egy körre, hogy a drasztikus váltásokkal letépje a fejünket. Üvöltés, rettenetes hangerő, és a kettő miatt rendkívüli monotóniában elvesző líraiság. De még így is nagyszerű volt. Hiába minden póz, kiszámítottság és hangerő, Nick Cave is azok közé tartozik, akik még a vacak koncerteken is zseniálisak. Az albumokon és a klipekben egyértelműen felfedezhető önirónia ugyanakkor jól jött volna ezen az estén.
Nick Cave miatt lemaradtam a Csík Zenekarról, de őket valamivel többször láthatom itthon, mint az ausztrál énekest, ezért a nagyszínpadnál maradtam. Hazafelé indulva így sikerült belebotlanom a Nagy Utcaszínház műsorába, ahol hatalmas ördögi járművek keringtek a nézők között, mintha egy Terry Gilliam-film jelenetébe csöppentem volna. Benzinszag, sikítások, jelmezbe bújt artisták, motorbőgés és fáklyák a finoman szitáló porban, tényleg, mint egy szürreális horror mese kellékei. A német Theater Titanick Tűzmadarak című előadása kissé céltalannak tűnt ugyan, de vitathatatlanul látványos volt. Még egy kis csokor a partysátrakból, aztán irány haza. Az első napi szabadságadagot sikeresen a szervezetembe juttattam.
