1956: édesapám böcsülete

1956. november 8-án kilencvenegy veszprémi fiatalt, diákokat, tanárokat hurcoltak el a Szovjetunió felé.

Egyszer találkoztam magammal. A nyolcas busz pesti végállomásánál állva vettem észre, hogy egy olyanforma pasi ül az előttem araszoló kocsiban, mint én magam. Meglepő élmény volt.  Apámat viszont sohasem látom többé. Korán elment és nincs hozzá hasonló ezen a világon. Távolt állt tőle a hazugság, becstelenség, minden pillanatát józan, derűs, megtörhetetlen hétköznapi bátorság vezérelte. Nem voltak titkai, de akadtak dolgok, amikről keveset beszélt. Nem terhelte szeretteit saját démonaival. Ötvenhatról is keveset beszélt.

Kamaszkori emlékeim szerint apám mélységesen hitt a megbocsátásban, de soha nem bízott többé az „elvtársakban”. Tudta, hogy amikor rettegnek, akkor igazán veszélyesek. Meg akarta óvni tőlük a családját. Fiai védelmében sokáig egyáltalán nem mesélte el nekünk, hogyan próbálták meg tönkretenni az életét ötvenhat után, miként tették lehetetlenné tudományos karrierjét, hogyan üldözték el nemcsak munkahelyéről, hanem a városból is.

Anyámtól tudom azt is, hogyan kezdett új életet mint folyamatos rendőri zaklatásnak kitett „ötvenhatos” , hogyan lett kitörölhetetlen fekete ponttal életrajzában örök pártonkívüli szakember. Afelől viszont soha nem hagyott kétséget bennünk, hogy mindaz, amit a Kádár János vezénylete alatt vegetáló szovjet csatlós államban a szocializmus építésének neveztek, az a legnagyobb jóindulattal is csak súlyos tévedésnek nevezhető.

Apám, Vígh Antal szegény makói parasztcsaládban cseperedett.  Nagyanyám 11 gyermeket hozott a világra. Ketten közülük a II. világháború hősi halottai lettek, egy a Marosba fulladt. Nyolc gyerekből kettőből vált diplomás ember, egyikük az édesapám.

A kiemelkedően jó eszű fiúcska az elemi után ingyenesen tanulhatott Makó város ösztöndíjasaként, amit szegény sorsú, színjeles bizonyítványú gyermekek nyerhettek el. Az érettségi után kutató vegyészi diplomát szerzett Szegeden, majd a veszprémi Vegyipari Egyetem fiatal tanársegédjeként élte meg 1956 őszét. Azt, hogy pontosan mit élt át, édesanyámtól is csak felnőtt fejjel tudtam meg. Dr. Paczolay Gyula egykori veszprémi egyetemista kutatásainak köszönhetően vált még pontosabbá a kép.

Apám ötvenötben kapott tanársegédi állást a Veszprémi Egyetem szerves kémia tanszékén. Mivel akkoriban a diploma után is behívták néhány hónapra katonai utóképzésre a fiatalembereket, apám viszonylag friss honvédségi tapasztalatokkal rendelkezett ötvenhat őszén. Ennek köszönhetően ő lett az október végén szerveződő veszprémi Nemzetőrség egyik alapítója. Az ugyanakkor megalakult Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnöke szintén tanár, dr. Brusznyai Árpád volt.

A Lovassy Gimnázium közszeretetnek örvendő, mélyen humánus, klasszika-filológus végzettségű fiatal tanára, a főleg egyetemistákból szerveződött nemzetőrségre támaszkodva  mindent megtett azért, hogy demokratikus mederben tartsa az orosz megszállás hírére felkorbácsolódó indulatokat. Anyám szavai szerint: „Az összes kommunista összecsinálta magát. Futottak hozzájuk, hogy mentsék meg őket a néptől. Nem is lett semmi bajuk, vigyáztak rájuk.”

A főleg az egyetemi hallgatókból és tanáraikból verbuválódott  nemzetőrök tehát védőőrizetbe vettek több kétségbeesett kommunista funkcionáriust  Veszprémben és a környező településeken, hogy megvédjék őket a lincseléstől. Köztük volt Papp János, a hírhedt párttitkár is. Brusznyai többször hangsúlyozta, hogy miután normalizálódik a helyzet, a független bíróságok döntenek majd ügyükben, addig is segítette a pártvezetőt eredeti szakmájában munkát találni.

Józanságára jellemző, hogy november elején megtagadta a túlerő elleni harcra készülő egyetemisták felfegyverezését is. „Ellenzett minden erőszakot, önbíráskodást, működése idején nem történt vérontás. Kiadott programnyilatkozatában szükségesnek tartotta a demokratikus választások kiírását és a szovjet csapatoknak az országból való kivonulását” – olvasható a visszaemlékezésekben.

A kommunista pártvezetők között is kirívó módon moszkovita Papp János a forradalom leverése után szó szerint kijárta Kádár vérbíróságán Brusznyai halálos ítéletét. A harmincnégy éves klasszika-filológus, aki még az ellenfeleit is igyekezett megvédeni, aki mindent megtett azért, hogy egy csepp vér se szennyezze a forradalom tisztaságát, nem menekült el az országból. A város megszállását követő orosz vizsgálat vétlennek nyilvánította, ezért szabadon is engedték.

A  magyar hatóságok viszont újra letartóztatták 1957-ben, majd a Győri Katonai Bíróság − alapvetően Papp János megyei párttitkár terhelő tanúvallomására támaszkodva − életfogytiglani szabadságvesztéssel sújtotta. Valószínűleg Papp elszántságának köszönhető, hogy a méltánytalanul súlyos ítéletet − a katonai ügyész többszöri tiltakozása ellenére − kötél általi halálra változtatta a Legfelsőbb Bíróság tanácsa. Bár Brusznyaiért maga Kodály Zoltán is szót emelt, az ítéletet 1958-ban végrehajtották.

---- oldal ----

A mártírsorsú tanárt a rendszerváltás után rehabilitálták, ünnepélyesen újratemették, emlékét tábla őrzi a Lovassy Gimnázium falán. Szobrát, Melocco Miklós alkotását, Sólyom László köztársasági elnök avatta fel 2008-ban. Horn Gábor, az SZDSZ akkori szóvivője tiltakozott az emlékmű ellen, pártállami módszereket és ízlésterrort emlegetve, mivel a város korábbi vezetése Rajk Lászlót bízta meg az ötvenhatos mementó elkészítésével.

Szekeres Imre MSZP-s politikus, volt honvédelmi miniszter tevékenysége kapcsán nem hangzott el hasonló kifogás, holott a választási sikerek érdekében hajbeültetésre is vállalkozó szocialista politikus még dús üstökű ifjú titán korában jó ideig közvetlenül Papp János mellett dolgozott.  Papp elvtárs, az akkori MSZMP Veszprém megyei elnöke 1994-ben végzett magával, miután lelőtte feleségét. Sohasem derül ki, vajon a szocializmus bukása, esetleg Brusznyai rehabilitálása kergette végső kétségbeesésbe. Talán mégis korábbi bűnei súlya alatt roppant össze.

Apám több társával együtt 1956. november harmadikán esett orosz fogságba, miközben nemzetőr társaival fel akarták deríteni, várható-e támadás a szentkirályszabadjai orosz katonai támaszpont felől. Másnap két irányból özönlötték el a várost az oroszok. Komoly fegyveres ellenállásba nem ütköztek, eldördült ugyan néhány lövés, de – mint kiderült –, a támadók lőttek tévedésből egymásra. Mindössze a vár bejáratánál emelt barikádokon volt komolyabb ellenállás, ahol utóbbi helyszínen meg is sérült néhány veszprémi fiatal.

Az ellenállókat és a nyilvános helyen tartózkodókat összeszedték és a várbörtön, illetve a megyeháza pincéjébe zárták. Kezdetüket vették a kihallgatások, amit az oroszok és magyar segítőik közösen végeztek.

Forrás: OSZK

November nyolcadikán kilencvenegy veszprémi fiatalt, köztük 61 diákot és három egyetemi tanárt indítottak el a Szovjetunió felé. Apám is az elhurcoltak között volt. A hatóságok megpróbálták letagadni a deportálás tényét, ám a foglyok papírra írt üzeneteket dobtak ki a vagonokból, így a közvélemény gyorsan értesül arról, hogy csaknem száz veszprémi fiatalt hurcolnak − akkor még úgy tudták − Szibéria felé. Az elfogottakat először Ungvárra szállították, ahol kopaszra nyírták, kihallgatták és fenyegették őket, majd egy részüket továbbvitték az ukrajnai Sztrijbe, mert kellett a hely a magyar városokból érkező további foglyoknak.

A fiatalok deportálásának híre erős felháborodást keltett Magyarországon és külföldön is. December hatodikán Veszprémben is nőtüntetés zajlott, melynek fő követelése az elhurcolt fiatalok hazahozatala volt. A tiltakozások hatására december végén hazahozták az elhurcoltakat.

A retorziók azonban ezzel még nem értek véget. Elkezdődtek a kihallgatások, fenyegetések, zsarolások. Apámat, a szegényparaszti származású fiatal egyetemi tanárt napokig tartották fogva, népellenes fegyveres felkeléssel vádolták, börtönnel fenyegették, székhez kötözve verték. Természetesen felajánlották számára a kádári hatalom elnéző támogatását is, amennyiben hajlandó az együttműködésre.

Apám nem lett besúgó, így hát ellenforradalmi tevékenységére hivatkozva eltávolították az egyetemről. A városból is elköltözött, mert nem tudta elképzelni, hogy egy levegőt szívjon azokkal a pribékekkel, akik többször megverték, megalázták.

Az egyetem dékánja, dr. Polinszky Károly próbált javítani diákjai helyzetén  – technikusi tanfolyamot szervezett a kirúgott vegyészhallgatók számára, apámnak pedig Budapesten segített álláshoz jutni. Egyetemi tanárként egy savgyárban kapott munkát, később a Vegyterv alkalmazta mérnöki munkakörben.

A kádári konszolidáció idején, amikor nehézipari beruházásokkal bizonyították a szocialista gazdasági rendszer életrevalóságát, apám jelentős szerepet kapott a modern hazai vegyipar létrehozásában. Akkoriban egy ilyen nagyságrendű beruházáson a berendezések meghatározott százalékát a Szovjetunióból kellett beszerezni. Ahhoz viszont, hogy a gyárban készüljön is valami eladható, nyugati gépekre volt szükség.

Valószínűleg akkoriban apám volt az egyetlen az országban, aki képes volt arra, hogy a kétféle technikát működőképes egységgé szervezze Kazincbarcikán. Bele is őszült. Szakértelmére, tudására, felelős szorgalmára szükség volt, az állami kitüntetéseket persze az MSZMP-káder főnökei kapták.

---- oldal ----

Bár erre folyamatosan biztatták, felívelő karrierrel kecsegtették, soha nem lépett be a pártba. Képességeinek köszönhetően elfogadták párton kívüli szakemberként, sőt, a nyugati partnerekkel való tárgyalások során büszkén hangoztatták, hogy lám-lám, itt ez a Vígh Tóni, aki fontos munkát végez, pedig nem is kommunista.

Tény, hogy az „emberarcú szocializmus” építésének fénykorában is szükség volt néhány olyan emberre, aki nem a pártgyűléseken építgette karrierjét, hanem a munkáját végezte. Ami az apámat illeti, nemcsak a meggyőződéséhez, hanem a hazájához is hű maradt. Fényes ajánlatokat kapott nyugatnémet cégektől, akikkel a kazincbarcikai beruházás során került kapcsolatba, de soha fel sem merült benne, hogy itt hagyja Magyarországot.

Arról, hogy a sokak emlékezetében mára idillikussá szépült nyolcvanas évek elején is milyen vékony volt a kádári önkényt elfedő demokratikus máz, egyetlen alkalom tanúskodik, amikor apám hajlandó volt ötvenhatos emlékeiről beszélgetni velem.

Húszéves lehettem, amikor a lengyelországi Szolidaritás mozgalom leverése elleni tiltakozó gyűlést hirdettek a Bem-szobornál. Természetesen én sem hiányozhattam, hajtott a kíváncsiság, no meg a családi örökségként rám ruházott ellenzéki szellem.

Még a gyűlés közelébe sem értem, amikor civil ruhás elvtársak a falhoz csaptak, megmotoztak, igazoltattak, majd megkérdezték, vajon miféle államellenes tevékenységre készülök én itt. Mondtam, hogy egy haveromhoz készültem, mi ezzel a gond? Néhány pofon és egyéb megtorlás ígéretével utamra engedtek, jelezvén, hogy még gondjuk lesz rám.

Néhány nap múlva magához rendelt a szakmunkás iskola igazgatója, ahol az intarziakészítés mesterségét igyekeztem elsajátítani érettségi után. Az állami ünnepeken munkásőr díszegyenruhát és több négyzetméter kitüntetést viselő szakiskolai vezető nyájasan fogadott, hellyel kínált, majd együttérzéstől csöpögő hangon közölte: tudja ám, miféle bajba keveredtem. Nekem fogalmam sem volt arról, melyik bajra gondol éppen. Már-már attól tartottam, hogy valahonnan  ismeri a volt barátnőmet, de szerencsére gyorsan elárulta, hogy a tüntetéssel van a baj.

De semmi gond, segít ő elsimítani az ügyet, rá mindig számíthatok, csak bátran meséljem el, kivel, miről beszélgetek úgy általában. Mivel én magam soha nem találkoztam hasonló marhasággal, eszembe sem jutott komolyan venni. Köszönettel nyugtáztam segítőkészségét, majd visszamentem a gyalupadhoz.

Otthon nevetve elújságoltam apámnak, hogy be akart szervezni a diri. Apám kevésbé vidáman azt válaszolta, hogy őt már két nappal korábban megkereste két komoly civil ruhás elvtárs a munkahelyén. Emlékeztették rá, hogy egyszer már megúszta a párt haragját, de úgy látszik, túl elnézőek voltak, hiszen immár a fia is államellenes tevékenységet végez. Ne törődj velük, de légy észnél – tanácsolta apám, mire megkérdeztem, mi is történt vele ötvenhat után.

Mikor nagy nehezen sikerült egy-két mondatot kiszedni belőle, szűkszavúan elmesélte, hogy részt vett az egyetemi diákmozgalmakban, majd a forradalom leverése után többször berángatták, megverték, fenyegették. Amikor a részletekről kérdeztem, elhallgatott.

Csak az arcán láttam, hogy ennyi idő után is rettenetes indulatokat kelt benne az emlékezés. Végül megsimogatott és azt mondta: „légy észnél fiam, de ne félj! Végezd a dolgod tisztességesen, és soha ne feledd: amíg böcsületes maradsz, nem vagy alábbvaló senkinél!”

Egész életében tanítani akart. Az egyetemet elvehették tőle, de a magyarságot, szeretetet és a tisztességet, amit ránk hagyott, meg sem tudták érinteni. Talán mert ezek egész más dimenzióban vannak, mint ahol a mindenkori elvtársak tartózkodni szoktak.