Montréal augusztus végi nagy, A kategóriás nemzetközi filmfesztiválja után – amely Tóth Barnabás Újratervezés című rövidfilmjét is műsorra tűzte − a kanadai Québec tartomány legnagyobb városában októberben ismét a mozivásznaké a főszerep: az elmúlt héten zárult, tizenegy napos Új Film (Nouveau Cinéma) Fesztivál mind az újonnan felfedezett, mind a már nagynevű filmesek műveit tűzi programra. Az idei már a 42. volt a sorban, negyvenhét ország több 273 filmjéből (146 játékfilm, illetve 124 rövidfilm) válogatott – ebből 39 világpremier, 33 észak-amerikai és 47 kanadai első bemutató volt. Az idei Új Film Fesztiválon a szokásostól eltérően egyáltalán nem szerepelt magyar film.
Az 1971-ben alapított fesztivál, mint minden évben, tizenegy nap alatt és tizenegy helyszínen zajlott le, főként az Ex-centris kulturális központban és a nemrég felújított Cinéma Impérial impozáns mozitermében, valamint tavaly óta az óvárosban található PHI Központban, a legújabb technológia fellegvárában. Emellett a szabadtéren is jelen volt a fesztivál a Művészetek sétányán.
A fesztivál Québec egyik nagy büszkesége, Robert Lepage egy korábbi színdarabjának filmadaptációjával, a Triptyque című alkotással indult, amely az emlékezet, a nyelv és az identitás különböző sorsokkal való fortélyos összeszövődésén keresztül kutatja az élet értelmét.
Mint minden vetélkedésnek, itt is valahogy el kell dőlnie, ki arathatja le a babérokat. Ennek megfelelően az idén is kijelöltek minden szekció élére egy három- vagy öttagú zsűrit. Az International Selection (Nemzetközi válogatás) részlegben a világ különböző pontjain az utolsó néhány hónapban készült alkotásokból kiválasztott 16 film versengett a tizenötezer dolláros Louvre d’Or (Arany Oroszlán-) díjért.
A belga Vincent Lannoo Au nom du fils (A fiú nevében) című alkotása az egyház falain belül történő és egyre gyakoribbá váló erőszak tükrében aktuális fontosságra tesz szert. A provokatív rendező egy sötét szatírán keresztül tárja elénk saját „evangéliumát”, amely darabokra töri az álszenteskedést, intoleranciát és vak fundamentalizmust.
Végigkísérhetjük a lengyel úszóbajnokjelölt homoszexuális szerelmi történetét a Floating Skyscrapers (Lebegő felhőkarcolók) filmben. Magabiztos vizuális esztétikumával fejezi ki Wasilewski hősei testi és lelki győzelmeit és kudarcait, miközben mindegyik igyekszik megőrizni a társadalmilag és morálisan elvárt egyensúlyt az emberi kötődés és a magány elmosódott szférájában lebegve. A jelen Lengyelországában a konvenció brutális véget vet a két férfi közötti érzelmi-erotikus kapcsolatnak.
(A filmről wroclawi tudósításunkban is írtunk.)
Az ebben a kategóriában győztes Heli, amelyben Amat Escalante – aki megérdemelten vitte el Cannes-ban a legjobb rendező címét – a Mexikóban mindenhol jelenlevő agressziót veszi szemügyre. Egy fiatal fiú banálisnak induló története − aki feleségével, pici gyermekével, tizenkét éves húgával és apjával él egy fedél alatt − tágul ki a kitartás drámájává egy olyan nihilista világgal szemben, amelyben az erőszak hiányt tölt be: a családot, amit elhagyunk, és az életet, ahogy szeretjük és elveszítjük. Az Esclavo y Amo szomorkás dallamával csendül ki a végső, morbidan pozitív üzenet: a testi vágy visszatérése a testileg-lelkileg agyonkínzott fiúba, a családjával történt tragédia minimális megtorlása után.
Talán a legmeghökkentőbb film a görög Alexandros Avranas Miss Violence (Erőszak kisasszony) című munkája volt, amelyet a Daniel Langlois innovációs díjjal tüntettek ki merész esztétikájáért és egy kényes téma kivételes kezeléséért. Az alantasan mocskos történet előadásmódja egyfajta reakció a görög gazdasági összeomlást követő erkölcsi és értékrendi válságon. Egy apa milyen mélyre tud süllyedni saját lánya és unokái meggyalázásában, milyen közel áll a fékezhetetlen hatalomvágy és pénzéhség az őrület határához, egy anya miért fél közbelépni, megakadályozni a saját unokái áruba bocsátását, megalázását − erről szól ez a rémes családi tragédia.
Érdemes megemlíteni a Fassbinder Katzelmacher (A vendégmunkás) inspirálta Soldate Jeannette, az osztrák Daniel Hoesl dekadens punk paraboláját, ami a mai pénzimádó világban különös aktualitással bír. Az üdítően nem szép, moziban hangosan horkoló főhősnő felhagy minden konvencióval, kiveszi a bankból családja összes pénzét és azt az erdőben elégeti. A színésznő maga gazdag arisztokrata családból származik, viszont a nővére rengeteg vagyont vesztett − a film valós tényekre támaszkodik, forgatókönyv nélkül készült, nagyrészt a színészek improvizációjából állt össze.
A film legújabb formáit kutatta a Panorama International (Nemzetközi panoráma) név alatt futó sorozat 41 filmje, legalább egyet. Távolabbi nyelvrokonaink, a marik vagy cseremiszek asszonyainak pajkosan erotikus portréján keresztül ad betekintést a rendező Fedorcsenko ennek a kevésbé ismert népnek a hagyományaiba, szokásaiba a Nebesnye zheny lugovykh mari (A mezei marik mennyei asszonyai) című, szemet-lelket gyönyörködtető alkotásában. Rendhagyó, hogy a film minden szereplője a saját nyelvén, cseremiszül beszél.
