Dalí álomszerű emlékezete a Müpában

La Verita: a Finzi Pasca Társulat és Salvador Dalí találkozott a Művészetek Palotájában.

Szürrealista festmény a háttérben, férfi- és női porondmester a színpad közepén, tizenhárom artista és rengeteg cirkuszi kellék. Az álomszerű előadás egy jótékonysági árverés bejelentésével kezdődik és a Mad Tristan című festmény cirkuszi mutatványok közé ékelt, humoros köntösbe bújtatott történeti ismertetőjével folytatódik. Az előadás során a nézőket álom és valóság határán egyensúlyozó képek vezetik végig egy szerelmi történeten, amelynek egyik legszebb koreográfiája a színpad közepére lógatott négyszögletű fémkereten egyensúlyozó pár táncában mutatkozik meg.

A színes látványvilágot földöntúlivá a társulat egyik lány tagjának éneke teszi – vékony, néha elhalványuló hangon festi alá a látványt, ugyanakkor ez a finom ének szívbemarkoló fájdalmat tükröz, az egyes számokban a dalok hegedű-, gitár- és zongorakísérettel válnak teljessé. Az artisták a próbafolyamat alatt először maguk választották ki a hozzájuk illő számokat, később a rendező ezekből állította össze az előadás végső formáját. Ebben a mozaikszerű összképben a zene, a világítás, a kellékek és a jelmezek egységes, egyedül csak álomban elképzelhető világot hoznak létre. A műsorszámok többsége lassú, egészen elnyújtott, a színpadi képeket megzavarja majdnem minden alkalommal valamilyen börleszkbe illő mozdulat: egy „véletlenül” túl nagy ívben elhajított Cyr-kerék vagy a táncosok között egyetlen, ügyetlen hadonászásával a komplett koreográfiát összezavaró figura.

A közönség lélegzete többször elakadt némely látszólag könnyű, de kifejezetten veszélyes mutatvány bemutatása során: a görkorcsolyázó, pörgés közben egyensúlyozó páros vagy a Möbius-szalagok gombolyagára emlékeztető óriáskeréken tekergő artisták láttán. A két felvonás során az attrakciók egyre csak fokozták a feszültséget, az előadás csúcspontján a női porondmester pedig elmondta, mit hiszünk igazságnak, mit látunk valójában – az, amit a színpadon a néző szeme elé tárnak, a Dalí ihlette igazság.

A negyvenes évekbeli New York, a spanyol bikaviadalok hangulata és a szerelmesek meghitt tánca ugyanúgy helyet kap ebben a színes, megható, ugyanakkor bizarr forgatagban. Az előadás egy Moulin Rouge-beli kánkánnal zárul, újabb befejezést adva a festmény által felidézett történetnek. „A végétől mindig félek, mert szomorúsággal tölt el” – a porondmester szavai egyben a koreográfus, a festő és az író szavai. A szomorú véget elkerülő befejezés egy szerelem meséjének tragikus végét fedi el: a tragikus mégsem olyan tragikus, viszont az, amit a színpadon elsőre hihetőnek gondolunk, nem feltétlenül esik egybe az igazi történéssel.

A New York-i Metropolitan Opera díszletei között fedezték fel Dalí sokáig elveszettnek hitt alkotását, majd egy európai magángyűjtemény vásárolta meg. A festményt évtizedeken keresztül senki sem láthatta. 2010-ben az inkognitójukat a mai napig féltve őrző svájci műgyűjtők Daniele Finzi Pascát keresték fel azzal, hogy műkincsüket egy álom és valóság határán kalandozó színpadi produkció részeként szeretnék látni. Salvador Dalí alkotása méreteiben is monumentális, a 9×15 méteres vásznat 1944-ben Léonide Massine koreográfussal együttműködve a Mad Tristan című baletthez festette, amelynek díszleteit és jelmezeit is a katalán mester álmodta meg.

A balettet Richard Wagner Trisztán és Izolda című operája ihlette, a festmény a mű zárójelenetére utal, amikor Izolda énekelve búcsúzik Trisztántól, majd halott szerelme holttestére zuhan. A kép a szürrealista alkotó művészetének számos fontos védjegyét felvonultatja. A zord táj középpontjában két, szakadt lepelbe burkolózó torz alak áll, egyikük fején pitypang, másikuk hátán szárnyként funkcionáló talicska, körülöttük égbe nyúló, mutáns manók, hosszú árnyékok, óriási hangyák láthatók. A kép motívumait az előadásban az artisták számaihoz külön-külön fel is használják, például a hatalmas pitypangok és a biciklikormányra erősített bikafej az előadás során többször is előkerül.

Fotó: Művészetek Palotája