Slam először, másodszor...

Ma van a második Országos Slam Poetry Bajnokság. Telt ház lesz: igaz is, trendi is – meg nem is, de szabad.

Valamit megmozdított ez a még mindig furcsa szemmel nézett műfaj az életünkben, hiszen már tényleg úton-útfélen belebotlunk, és sajnos lassan-lassan már megkerülni sem lehet – és az azért nem túl jó, ha valamit meg szeretnénk kerülni, de nem sikerül. Azt gondolom, ez nem a műfaj sajátosságainak köszönhető, sokkal inkább annak, hogy az előadók esetlegesen előforduló esetlenségeibe – mert vannak nekik olyanjaik, ezt kár volna tagadni – könnyen belekapaszkodik és csúfot űz az internet népe. De hát ez ilyen, a fellépőkön a sor, hogy mindezt helyre tegyék, és megmutassák, hogy a slam poetry nem azonos azzal, amit az utóbbi időben a frissen létrejött internetes felületek (444.hu, Cink.hu és a tumbleres, önjelölt újságírók és harcostársaik) terjesztenek róla. Műanyag szobrokat állítani, és azokat ledönteni nem nagy dicsőség: szóval ajánlom a valódi talapzatra faragott kőszobrokat, tessék velük packázni – az nem lesz olyan egyszerű.

Merem mindezt mondani azért, mert idén nem jutottam be a 25 fős keretbe, semmi teher nem nyomja a vállam, pedig három napon át versenyeztünk a Corvintetőn úgy százan ezért a néhány helyért, amelyért tavaly még versenyezni sem kellett, egyszerűen össze kellett szedni 25 slammert. Szóval annyian és annyifélék lettünk, mint Gy. F.-ben a zizegőférgek. Úgyhogy masszívan szelektálni kell, mert úgy járunk, mint egyszeri tehetségkutatóssal a freestyle (nem, nem baj, ha már nem tudjuk, melyik tehetségkutatóban bukkant fel, és mit is csinált valójában): aranyos ez a gyerek, de hát na, nem ugyanazt hívják freestyle-nak, mint amit ő csinált. Szóval bár hasonló, de nem ugyanaz, tényleg nem. Mintha Edwin Martont akarnánk eladni Niccolo Paganininek.

A lényeg, hogy én speciel bízom a barátaimban, akik nemtől, kortól és politikai hovatartozástól függetlenül képesek úgy ábrázolni ennek az országnak állapotát, hogy az hiteles, komoly, művészi értékű legyen, és legyen benne némi költészet, némi humor és némi szeretet. Mert ennek lehet csak eredménye, mert csak ezt hívják slam poetrynek.

Ott lesznek persze a műfaj legjobbjai, s most, barátaimról lévén szó, hadd ne emeljek ki senkit. A lényeg, hogy az elmúlt néhány év sikereit ne múlják alul, kerüljék el a hullámvölgyeket, és mutassák meg, hogy a slam poetry olyan előadó-művészet, amely változatos és igenis szerethető. Ezt kell bebizonyítaniuk ma este a Trafóban. Hogy aztán ez továbbra is mozgassa azt a valamit, amiről az elején beszéltem, de jótékony homályban hagytam: legyen ez mondjuk most és megint és mindig – a szabadság.