Most sem maradtak ihlet nélkül Leon megye királyai

Az ihlethiányban szenvedő rockzene kevés nagy nevet termelt ki magából: közéjük tartozik a Kings of Leon.

Ó, a Mély Dél: az amerikai tengerpartok liberális, kozmopolita, multikulturális világának tökéletes ellenpontja; a finnyás urbánus értelmiség kritikájának tárgya; a kamionsofőrök és cowboyok, redneckek és prédikátorok, csehók és templomok, ültetvényesek és rabszolgák leszármazottainak világa...

Ez a lesajnált régió a jazz és a blues szülőhelye volt, és utána is rengeteg arcot adott a világ rock and rolljának, kezdve egy bizonyos Elvis Aaron Presley-vel. Arra viszont kevesen számíthattak, hogy a XXI. század kevés új nagy rockzenekara közé pont innen érkezik egy banda. Ez az 1999-ben Tennessee-ben alakult Kings of Leon.

A vándorprédikátor apától származó három Followill-fivér és a szintén Followill nevű unokatestvérük által megalakított négyesfogat a country zene fellegvárában, Nashville-ben talált önmagára és zenéjére.
Volt egyszer egy garázsrock-forradalom a kétezres évek elején, ami új lendületet és reményt adott az akkoriban (is) halódó rock and rollnak. Az akkoriban gombamód szaporodó ifjú garázsrock bandák mára nagyrészt feloszlottak, de a Kings of Leon maradt, sőt elindult a csillagos égig.

A családi zenekar 2003-as első lemezétől (Young And Young Manhood) kezdve a kritikusok kedvence lett. Sokan rögtön a Rolling Stones-hoz hasonlították az ifjú, vadóc zenekart, különösen az autentikus, retró garázs- és southern rock hangzásokra épülő zenéjüket dicsérve. Az egymást gyorsan követő lemezeik előbb Európában, majd otthon, Amerikában is egyre több rajongót hódítottak meg, miközben az indie közeg is rájuk ütötte a hitelesség pecsétjét.

Followillék a tízes évek elejére – talán komolyabb kihívók híján – ott találták magukat a világ vezető fiatal rockzenekarai között. A 2010-es Come Around Sundownon viszont már a Back Down South, ez a hátradőlős, nosztalgikus, hazatérős déli rockdal volt a legkedvesebb pillanat.A Kings of Leonnak a vissza az új előre? Van-e még zenei ihlet és mondanivaló a tarsolyban, vagy most már beállnak a Mély Dél évszázados kulturális hagyományába, feltéve magukat a déli rockzenekarok sablonos polcára? A nemrég megjelent Mechanical Bull albumnak ez volt a tétje − különösen úgy, hogy előtte már a kiégés (pia, zűrök stb.) tipikus jegyei mutatkoztak a bandán.

De azért összeszedték magukat: a Kings of Leon szerint az új lemez olyan, mintha egy „greatest hits” lemezt készítettek volna, felelevenítve a zenekar eddigi korszakait, stílusjegyeit.

És tényleg. A zűrös időszak után a Mechanical Bull egy összeszedett, hol feszes, hol rutinosan ellazuló rocklemez gyors menetekkel, középtempósan szétáradó himnuszokkal és egyszerű balladákkal. A lemezről a rádiókban is játszott SuperSoaker, ez a könnyedén odatett, tipikus Kings Of Leon-sláger; a harapós Don’t Matter; a teljesen U2-s, lassan emelkedő, himnikus Beautiful War és a hasonló receptet követő Wait For Me emelkedik ki.Az album közepét a Family Tree tapsolós, jókedvű együtt éneklése jelzi, aztán jön a kellemes töltelékzene a belassuló zárásig.  Nincs ezen a lemezen reveláció, még a Kings of Leon számára sem. Mégis csak jó nekik a déliség megélése és megéneklése, amivel nincs is semmi baj.

A Kings of Leon hatodik stúdiólemeze tökéletes aláfestés lenne egy unalmas naphoz a Mély Délen, amikor négy helyét kereső kisvárosi fiatalember beül a furgonjába, és elindul a nagy úton a Mississippin meg a prérin keresztül az óceánig.  S ha közben még Hollywood is bejön nekik, az csak a csillogó ráadás; a szívük úgyis ott dobog, ahonnan jöttek, back down south.

(Kings of Leon: Mechanical Bull, 2013. RCA Records)