Walter Mitty: Ízek, imák, szerelmek – férfiaknak

Ben Stiller egyszerre célozza meg új filmjével a nevetőizmainkat és a szívünket, csak sajnos félsikert arat.

Walter Mitty egy kicsit gátlásos, befelé forduló és régimódi alak, aki egy nagy múltú és régimódi képes magazinnál vezeti a képarchívumot. Walter Mitty a valóság elől időnként éber álomba menekül. Ilyenkor akcióhősöket megszégyenítően rámenős és tettrekész, miközben olyan romantikus, mint egy Richard Clayderman-poszterre írt Lord Byron-vers a naplementében.

Ben Stiller egy közepes tehetségű, ám rokonszenves színész, aki éber álmaiban valószínűleg egy figyelemre méltó rendező bőrébe szeret bújni. Ráadásul egyszer be is jött neki a dolog: a 2008-as Trópusi vihar frenetikus és szórakoztató mozi, ami a szélesebb néptömegek igényes mulattatása mellett a filmbubusok számára is élményt nyújtott ötletes alapsztorijával és a műfaji paródiák szellemes halmozásával. Valószínűleg Stiller most is valami hasonlóan érdekes mixtúrán törte a fejét, de az arányok keverése terén sajnos komoly hibákat vétett, a poénpetárdákat pedig becserélte a korosodó férfimelankólia minőségi, de nem túl eredeti ízhatást kínáló szirupjára.

Ha eddig nem volt az, most már biztosan gördeszkaparadicsom lesz Izland

Fotó: InterCom

Az például önmagában még nem feltétlenül baj, ha egy rendező három, önmagában is eléggé combos történetet akar beleszuszakolni egyetlen filmbe, már amennyiben ez nem a művészi túlbuzogás és telhetetlenség miatt történik, hanem csavarosságában is átgondolt és okos építkezésre ad lehetőséget. Erről itt sajnos nincs szó. Adva van egy kezdetben feltűnően szerencsétlen átlagemberként ábrázolt érzékeny férfi, akinek többek között már az is nagyon komoly kihívás, hogy csinos, gyermekét egyedül nevelő kolléganője közelébe férkőzzön. Aztán arra is rá kell döbbennie, hogy nem vonulhat vissza többé a kényelmes álmodozás vackába, ahogy a fotóarchívum csendjébe sem menekülhet a jövőben, mivel munkaadóját, a médiatörténeti jelentőségű Life magazint az új vezetés kizárólag online formában képzeli el.

De ha mindez nem lenne elég – a párkeresési kudarc, az álmodozások miatti nyilvános megszégyenülések, az arrogáns új főnök és az új lakásba költözködő idős mamája okozta nyűgök –, kiderül, a lap legendás fotósa, a titokzatos Sean O’Connel (Sean Penn) csak egyetlenegy fotót nem küldött el a többivel együtt, azt a képkockát, amit az utolsó lapszám címlapjára szánnak. Szóval még a lovagregények állandó momentuma, a quest, vagyis a keresés motívuma is felbukkan, csak a Szent Grál helyett egy hóbortos, világjáró fotóst kell megtalálnia annak a hősünknek, aki addig még a hangos köszönéstől is összerezzent.

Végül kiderül: Walter tényleg életrevaló

Fotó: InterCom

Sajnos Stiller legkevésbé a finom átmenetekkel törődik: hősünk jellemfejlődése olyan gyorsan lezajlik, hogy egyszer csak azt nézzük némiképp hitetlenkedve, ahogy előbb Grönlandon, majd Izland vadregényes tájain él át elképesztő kalandokat, hogy végül Afganisztán hegyei között találja meg a titokzatos fotóst, aki éppen hópárducokat igyekszik lencsevégre kapni. Ezek után már talán nem hat a meglepetés erejével, ha leírom, némi keserédes kitérő és szomorkodás után (mert oda a munkahely, és úgy tűnik, az imádott nő kezét sem nyeri el az így nekibátorodott archívumvezető) azért megnyugtató véget ér a túlzottan is fordulatos történet, és persze a tenyérbemászó új főnök ficsúrnak is jut egy beszólás.

Csakhogy ekkorra jó esély van arra, hogy a néző elveszítse érdeklődését a kissé túlságosan is szabálytalan történet iránt. Mintha Stiller elfeledkezne egy nagyon fontos elbeszélői aranyigazságról: a fantasztikus fordulatokat megfelelően elő kell készíteni, és egy fantasztikus fordulatokat felvonultató történet akkor működik igazán, ha a hátterét jelentő világ szabályszerűségeket kínál realitáson innen és túl egyaránt. Csakhogy Walter szinte minden átmenet nélkül ébred rá saját erejére, amit akár el is fogadhatnánk, ha utána nem lenne például kínosan erőltetett és fájdalmasan coelhós a jelenet az afgán hegyekben a tanulságosnak szánt történettel arról, hogy miért is nem kell lefotózni a hópárducot.

Olyan csacskaságokat nem is említve, mint hogy hősünk előbb gond nélkül állná a cechet, amikor édesanyját a kedvenc zongora miatt egy előkelőbb idősek otthonába kell költöztetni, de a végén valamiért mégiscsak el kell adni azt a zongorát. A film a hangulatokat és a stílusrétegeket is elképesztő összevisszaságban kínálja: hol egy könnyed vígjáték, hol egy érzelmes melodráma képkockái peregnek előttünk, és miközben Stiller és pár mellékszereplő egészen hiteles és sokrétű színészi játékával tűnik ki, nem egy karakter papírvékonyságú és egydimenziós. Szó se róla, Stiller láthatóan sokhangú alkotó, csak éppen az élmény, amit most kínál, olyan, mintha a Carmina Buranát hallgatnánk egy zenebohóc előadásában, aki a nagy művet egy biciklipumpán prezentálja.

Ez itt a Coelho-idézet helye

Forrás: InterCom

A legbosszantóbb azonban mégiscsak az, hogy a Walter Mitty titkos élete lehetett volna egy nagyon jó film is. Mert vannak olyan erős pillanatai, amik egyszerűen lefegyverzik és lelkileg átmasszírozzák az embert, pedig csak annyi történik, hogy egy középkorú férfi gördeszkázik az elképesztő izlandi tájban, miközben szól a zene. És ha már zene: ezen a téren is jól vizsgázott Stiller, külön pont jár neki az Arcadian Fire örökbecsű remekének hatásos filmbe illesztéséért, és azt is el kell ismerni, hogy ha akar, akkor nagyon vicces jeleneteket tud kitalálni, lásd a részeg grönlandi légipostást, akitől azt az örökbecsű igazságot is megtudhatjuk, hogy ne csalja meg az ember a feleségét egy olyan országban, ahol összesen hatan élnek.

És ha már kihagyott ziccerek: a Life-sztori önmagában is rendkívül érdekes, ami bőven megérne egy komolyabb filmet, mert itt most inkább csak színes díszletül szolgált egy alapvetően túlbonyolított és inkább idegesítően fura, mintsem kedvesen abszurd történethez.(Walter Mitty titokzatos élete. Színes, magyarul beszélő, amerikai romantikus kalandfilm, 114 perc, 2013. Rendező: Ben Stiller. Forgalmazó: InterCom)