Országimázs mézből, savanyúságból és kávéból

Több millió külföldi látta egy olasz producer filmjét a budapesti Központi Vásárcsarnokról.

Történetünk még tavaly novemberben kezdődött, amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetemen műhelymunka keretében levetítették az érdeklődőknek az olasz producer, Stefano Tealdi In the Belly of the City című, ötrészes dokumentumfilm-sorozatának azt az részét, amit magyar alkotók – többek között Stalter Judit producer és Papp Bojána rendező – közreműködésével a budapesti Központi Vásárcsarnokban forgatott.

A film a vásárcsarnok arcaira koncentrált, a szépen fényképezett villámportréknak köszönhetően a néző betekintést nyerhet egy sajátos szabályok szerint működő, barátságos „miniállam” mindennapjaiba. Talán ennek a derűs hangvételnek is köszönhető, hogy az olasz filmes arról számolhatott be itteni tartózkodásakor: a filmsorozatot nagyon lelkesen fogadta a nyugati közönség. Németországban és Franciaországban epizódonként nagyjából 300 ezer néző követte a sorozatot, Olaszországban ez a szám pedig a sokszorosára, többmilliósra nőtt – mondta el Tealdi novemberben.

A film születésének körülményeiről magam is írtam egy cikket, azzal a jól eső érzéssel, hogy a szélesebb világban valaki végre a jó hírünket kelti. Nem sokkal később levelet kaptam. A film egyik szereplője, Rózsavölgyi Gyuláné Gizike írt, aki örömmel olvasta az írást, ugyanakkor kérte, keressem fel, mert lenne egy-két szava hozzám. Két napja végül sikerült eljutnom a helyszínre, ahol aztán a Rózsavölgyiné Kávézó-Édesség előtt várva a csarnok népének koffeinszükségletéről gondoskodó üzletasszonyt, azon töprengtem, vajon mit írhattam rosszul abban a cikkben, hogy raportra lettem rendelve.

„A talponállós ember” – azonosít be Gizike a pult mögött felszolgáló lánynak, látva annak szemében a kérdést, és hamarosan kiderül, miért is jár nekem a nyilvános fejmosás: így említettem a cikkben a valóságban tényleg tekintélyes méretű szaküzletet és kávézót. Hát igen, csalóka képet tud sugallni a képernyő, ami könnyen lehet a kényelmes újságíró veszte. A modern pszichológia szerint azonban sok barátság éppen hogy konfliktussal kezdődik, amit megerősít a tény, hogy pár perc múlva már a Gizike által csak Csarnokhabos néven emlegetett kávékölteményt kavargatom (aminek kemény habján egy ideje aprósütemény is pihen a folyamatos megújulás jegyében), és hallgatom, ahogy a hölgy sorolja a náluk felszolgált kávétípusok fantázianeveit.

A film, és egyúttal történetünk hősei

Fotó: Tóth Tibor

Gizike ugyanis tényleg alkotótevékenységnek fogja fel a kávékészítést, és a visszajáró vendégek személyisége vagy egy-egy humoros eset könnyen oda vezet, hogy az illető kedvenc kávétípusa nevet is kap. A külföldiek persze erről nem sokat tudhatnak, mégis örömmel fogyasztanak és vásárolnak itt, a nagy kávéfogyasztók hírében álló olasz vendégek dicsérete pedig különösen jól esik Gizikének, aki megerősíti: sokan valóban a film hatására, céltudatosan keresik fel kávébirodalmát.

Ugyanerről számolt be Kárpátiné Marika is, aki szintén feltűnik a filmben, és aki olyan vecsési savanyúságokat készít, aminek elfogyasztása után a boltban árultaktól örömmel vonnánk meg ezt a minősítést, ráadásul olyan csillogó szemekkel szolgál ki, ami már önmagában jót tesz a lelki immunrendszernek. Erről a külföldiek is sűrűn meggyőződhetnek, ráadásul nem egy közülük olyan felkészülten érkezik, hogy keresztnevén szólítják a hölgyet. Az élet néha felkészült rendező: miközben beszélgetünk, éppen befut a film egyik operatőre, úgy látszik, ő is visszajáró vendég lett.

Egy másik Marika boltja felé is elvitt az utam. A Pusztafood Bt. méztermékeinek korábban is messzire ért a híre – a jelenlegi magyar miniszterelnök is vásárolt már itt –, de a film hatására az érdeklődés kimondottan megnőtt, vannak külföldi vevők, akik kannaszámra viszik a magyar mézet. Marika nevetve mondja, hogy ma épp abban a kabátban van, amit a filmben viselt, és több külföldi vevő is örömmel fedezte fel, akit élőben látnak éppen, valamikor a tévéjük képernyőjén bukkant fel. Az érdeklődés egyébként mára odáig fokozódott, hogy a film hatására többen szeretnének kijutni magába a méhészetbe is, hogy lássák ennek a fárasztó, ugyanakkor mégis felemelő munkának a lépéseit.

A film, és annak utóélete tehát hasznos tanulságokkal szolgál, mindenekelőtt azzal: nemzeti értékeinket nem érdemes szerényen rejtegetni, és minden rafinált marketingtervnél többet érhet egy mosolygós, őszinte tekintet, vagy egy kedélyes beszélgetés.