– Bár avantgárd szerzőként kezdte, tudatosan visszafordult a XIX. századhoz. A tapasztalat vitte erre az útra?
– Aki ismeri a munkásságomat, tudja, hogy a hatvanas évek végéig erősen avantgárd stílusban komponáltam. Sőt karmesterként – némi büszkeséggel – mondhatom, hogy az avantgárd sok neves büszkeségét én mutattam be Magyarországon, több százra rúg azoknak az ősbemutatóknak a száma, amelyeket én dirigáltam, zongoráztam vagy más módon közönség elé vittem, és ezt a mai napig is gyakorlom. Igaz, mostanában elsősorban az foglalkoztat, hogy a magyar zeneszerzés folytonosságában keletkezett lyukakat hogyan lehetne betömni, mert ezen a téren mérhetetlenül nagy az adósságunk. Sok nagyszabású, jelentékeny magyar szerzőt nem veszünk észre a közelmúltból vagy a félmúltból. Ugyanakkor a hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján zsákutcában éreztem magam, és elkezdtem keresni azokat a lehetőségeket, amelyek örömet szereznek, nem is elsősorban a közönségnek, mert hogy érdemi törést nem a közönséggel való kapcsolatom szenvedett.
– Hanem a zenészekkel
– Pontosan. A velük való kapcsolatomat már tarthatatlannak éreztem, és ezt érzékeltem a pályatársaknál is. A folyamatok Európa-szerte addigra már lezajlottak. Ez azért nehéz folyamat, mert erős önvizsgálatot igényel, és ez bizony együtt járhat azzal, hogy valaki esetleg a saját életművét kérdőjelezi meg. Én legalábbis ezt tettem, és a magam teljes korábbi életművét elpakoltam. Mindent, amit ez alatt az időszak alatt írtam. Úgy döntöttem, hogy megválok annak a korszakomnak az intonációjától és hangvételétől, és ezáltal harmonikusabb lett az életem.
A teljes interjú a Magyar Nemzet január 18-i, szombati számában olvasható.
(Fotó: Nagy Béla/Magyar Nemzet)
