Walesa: a Nobel-békedíjas villanyszerelő

Már a magyar mozikban is látható a világhírű lengyel rendező, Andrzej Wajda filmje Lech Walesáról.

Kicsike, zsúfolt panellakás Lengyelországban. Két belügyes éppen laza házkutatással őrli fel Danuta Walesa, a későbbi Nobel-békedíjas és államelnök villanyszerelő feleségének idegeit, aki legjobban azon húzza fel magát, hogy a már-már megszokott, de mégse normális helyzet miatt majdnem lekési II. János Pál, a lengyel pápa hazai zarándokútjának televíziós közvetítését. Danuta letérdelve nézi a derűsen mosolygó katolikus egyházfőt a tévében. Aztán letérdel az egyik belügyes is, csak társa szigorú tekintetének hatására áll fel gyorsan és csinál úgy, mintha csak valamit keresett volna a padlón.

Andrzej Wajda filmjének ez a jelenete önmagában is megmutatja, miért találó Norman Davies kiváló Lengyelország történetének eredeti, angol címe: Isten játszótere (God’s Playground). Az elképesztő ellentmondások földje volt az ország végig a huszadik század során. Csak itt történhetett meg az is, hogy a proletariátus és a néphatalom nevében uralkodó kommunisták ellen a munkások csaknem tízmillió főt számláló független szakszervezetbe tömörülve küzdöttek egy egyszerű gyári munkás vezetésével, az értelmiség és a katolikus egyház jelentős részének támogatását is élvezve.

A Szolidaritás története viszonylag közismert nálunk is a kezdetben biztató tárgyalásokkal, majd a hadiállapottal és az internálással egészen a térség rendszerváltásainak nyitányaként is említhető kerekasztal-tárgyalásokig.  Az említett villanyszerelő, Lech Walesa pedig maga két lábon járó ellentmondás, ahogy azt már a film elején megállapítja Orianna Fallaci, a világhírű olasz újságírónő, aki hosszas interjú során próbálta megfejteni a semmiből jött népvezér titkát. Családapa és nyughatatlan bajkeverő, temperamentumos békeharcos. Wajda filmje is erre a titokfejtésre vállalkozik, azzal a bevallott céllal, hogy Walesa történelmi jelentőségét hangsúlyozza, melyet némiképp elhalványítottak a rendszerváltás utáni évtizedek belpolitikai küzdelmei, melyekben a Szolidaritás világhírű vezetője is komoly tekintélyvesztést szenvedett el. Ezért a film csak a rendszerváltásig meséli el a hatgyerekes családfő élettörténetét, onnan indítva az elbeszélést, ahogy Walesa még fiatal munkásként belekeveredik az 1970-es, véresen levert sztrájk eseményeibe.

Természetesen nem éppen megalapozott kritikai érv egy film megítélése kapcsán az előzetes nehézségek felsorolása, de azt mindenképp fontos kiemelni: Wajda és a stáb nagyon nehéz feladatra vállalkozott. Egyfelől egy meglehetősen hosszadalmas, fordulatokkal teli „politikai krimi” történéseit kellett megfelelőképpen tömöríteni, hogy a nem lengyel nézők is értsék azokat a lépéseket, amik a Szolidaritás megszületéséhez, majd hosszú küzdelméhez és végül győzelméhez vezetett.

Másfelől egy olyan élő legendát kellett hús-vér emberként bemutatni, akinek mozdulatait és hanghordozását hazájában mindenki ismeri, ugyanakkor magánéletének részletei korántsem annyira közismertek, mint annak a politikai pályának a mozzanatai a Nobel-békedíjban és az államfővé választásban csúcsosodtak ki. Szerencsére Wajda elkerülte azt a csapdát, hogy az életrajzi film kereteit túlzott művészkedéssel, felesleges kitérőkkel feszítse szét.

A történetben visszatérő motívumként feltűnő – dramaturgiailag nem elengedhetetlenül szükséges – Fallacci-interjú pillanatai is felfoghatók egyfajta lehetőségnek arra, hogy az akkori Walesa gondolatain keresztül a filmben elmesélt történet után történekre is legyen utalás, hiszen a lengyel muszáj Herkules az olasz újságírónőnek világosan ki is fejtette, milyen politikai sorsot lát maga előtt, és helyesen ítélte meg a buktatókat.

Wajdát nem hagyta cserben az arányérzéke, és sikerült viszonylag feszes dramaturgiai ívet adni annak a sorsdöntő húsz évnek, ami a kelet-közép-európai kommunizmus bukása szempontjából döntőnek bizonyult. Ráadásul nemegyszer bravúrosan keveri a dokumentumfilmes elemeket az újrajátszott jelenetekkel, nem is beszélve arról a  merész döntésről, hogy a film zenéje a korabeli lázadó rock- és punkzenekarok számaiból áll össze.

Persze mindez kevés is lehetett volna, ha nincs Robert Wieckiewicz, aki hosszas parkolópálya és habkönnyű mellékszerepek megformálójából mára a lengyel filmjátszás legfontosabb férfiszínésze lett. Átváltozása, amelyben rekordidő alatt kivitelezett hízásnak és fogyásnak is komoly szerepe volt, lefegyverző, magát Lech Walesát látjuk a vásznon.

(Walesa – A remény embere. Színes, feliratos, lengyel életrajzi dráma, 127 perc, 2013. Rendező: Andrzej Wajda. Forgalmazó: Cirko Film.)