– A titok a kapocs a két mű között?
– Belekeverjük a Vadnai Bébit?
– Keverjük, mert szeretem ezt a könyvet.
– Örülök, én is. Tehát a Vadnai Bébi olyan regény, amelyre évtizedekig készültem, és egy év erős munkájával írtam meg. Egy barátom édesanyja negyven évvel ezelőtt elmesélte nekem a barátom születésének körülményeit. Beszélt arról a férfiról, aki a fiát nemzette. Mindezt azzal a feltétellel osztotta meg velem, ha soha nem mondom el a barátomnak. Egy titok birtokosa lettem. A barátom úgy halt meg, hogy nem tudta a származása történetét.
– Jó volt ez neki?
– Nem tudom. Megígértem az anyjának, akinek ez valamiért életbevágóan fontos volt. Itt is egy titok lappang, vajon miért volt ez számára ennyire fontos, mi volt az a gyűlölet-szerelem kapcsolat, ami ezt a párt egymáshoz fűzte. Arra gondoltam, egyszer majd én ezt megírom. Negyven évig vártam vele, mígnem a tavalyi év elején hirtelen azon kaptam magam, hogy az asztalnál ülök, mert elkezdtem a könyvet. Arról nem tudok pontosan beszámolni, miért épp akkor, és addig miért nem. Feltételezhető, hogy korábban úgy gondoltam: ez talán nem egy megírásra való történet. Az egészben az a legérdekesebb számomra, hogy negyven év alatt, amíg bennem érlelődött a történet – néha egy-egy részletet elmeséltem belőle a barátaimnak –, a tudatalattimban, vagy akárhol teljesen összeállt. Csak ezzel tudom magyarázni, hogy ilyen gyorsan és számomra is érthetetlen biztonsággal írtam meg. Ez a regény egy rafináltan megszerkesztett történetnek tűnik, de valójában nagyon kevés javítást leszámítva épp úgy vetettem papírra, ahogy végül megjelent.
– Géppel írta?
– Nem, kézzel. Tehát a Vadnai Bébi valóban megtörtént eseményeken alapul, és minden látszat ellenére tényregény.
– Ezt a történetet negyven évig őrizte, mint egy kincset. Van benne titok, legenda, mégis alapvetően tényeken alapul. Ráadásul nem volt benne biztos, hogy meg lehet írni.
– Egyszóval térjünk rá a darabra?
– Igen, hiszen a könyv és a színdarab gyakorlatilag egy időben, párhuzamosan készült.
– Ez csak részben igaz, mivel én már a Vadnai Bébi megírása előtt is foglalkoztam Kincsem témájával. Ő egy olyan csodalény volt, aki ötvennégy versenyen indult, és mind az ötvennégyet megnyerte. Sosem volt beteg, fekve aludt és egy macska volt a barátja. Rengeteg legenda és történet született körülötte, hiszen az emberek képzeletét nem hagyta nyugodni ez az egyetlen és megismételhetetlen élőlény. Úgy tudom, Angliában kilenc szobra van, Magyarországon parkot neveztek el róla, az utódai máig fejedelmi családból származónak tartatnak.
– De egyikük sem ért el hasonló veretlenséget, verhetetlenséget.
– Nem, és ma már nem is lehetséges ilyesmi a megváltozott versenyszabályok miatt. Kincsem első és egyetlen marad. Színpadra írni az ő történetét szinte lehetetlen, hiszen a ló, mint főszereplő, nem színpadi téma. Filmen elképzelhető. Egyszer csak megkeresett Losonczi Gábor filmproducer – aki maga is lovas ember, tart versenylovakat –, és felkért a Kincsem-forgatókönyv megírására. Elolvastam az elérhető forrásokat. Először arra gondoltam, hogy ezt a könyvet nem fogom megírni, ám kaptam egy üzenetet. Egy ismerősöm azt mondta egy társaságban, ami hozzám is visszajutott, hogy nem érti, miért akar a Géza forgatókönyvet írni egy ló történetéből, aki sosem vesztett. Hogyan lesz benne konfliktus? Ekkor felhorgadt bennem a becsvágy, elhatároztam, hogy megmutatom: ebből is lehet forgatókönyv. El is készült, a film megvalósítása azonban még húzódik.
– Tudja, hogy miért?
– Erről a producert kérdezze, ő tud mindent. Tehát volt egy forgatókönyvem, és a témával kapcsolatos kiterjedt ismeretanyagom, amikor felmerült, hogy írnom kéne a Thália számára egy színművet. Azon kaptam magam, hogy megkérdem: a Kincsem jó lesz? Így készült el a darab első változata, amit később átdolgoztam, mert nem találtam elég színházszerűnek. A színpadi változat természetesen egészen más történetté vált, mint a forgatókönyvben szereplő. A színpadon ugyanis nem történetmesélés folyik. Sokkal személyesebbé tettem a konfliktusokat, az egész koncentráltan az emberi szenvedélyekről szól. Kincsem egy titokzatos lény az egészben, akiről folyton beszélnek. Ilyenkor meg szokták kérdezni, hogy jelenik meg a ló a színpadon, amire az a válasz, hogy sehogy sem.
– A végzet sem jelenik meg a színpadon, mégis alapvető drámai szereplő.
– Nevezzük az életünket befolyásoló valaminek. Kincsem is ilyen, szinte túlvilági erő, így lesz színpadszerű.
– Mint korábban mondta, mi magyarok nagyon tehetséges csodavárók vagyunk. Hogy jelenik meg ez a darabban?
– Ebben a történetben nem várnak a csodára, itt bekövetkezik. A vesztesekből győztesek lesznek, korábbi győztesekből vesztesek. A csoda átstrukturálja az életeket. Nem reménykedett benne senki, egyszer mégis megjelent, minden hozzá közelálló életét megváltoztatta. Kincsemről nagyon sok legenda maradt fent, ami azt bizonyítja, hogy az emberek álmodoznak arról, milyen lenne, ha egyszer csak felbukkanna az életükben egy ilyen lény. Vajon Blaskovich Ernő, Kincsem tulajdonosa, miért viselkedett így vagy úgy? Mi történt vele Kincsem halála után? Mindez nagyon érdekelte az embereket, álmodoztak róla, szerettek volna a helyébe kerülni, találgatták, mit tudott ő, amit a többiek nem. Olyasmi ez, mint amikor arról ábrándozunk, mit csinálnánk, ha ötösünk lenne a lottón. Mindannyian ismerjük a szomorú tényeket – a legtöbb nagy nyertes élete többnyire rossz irányba változott. A csoda, a váratlan siker felbukkanása az életünkben nem feltétlenül jelent szerencsét. A színdarabban sokan megpróbálnak rájönni arra, mire való egyáltalán a csoda. Ha találkozunk vele, az egyfajta vizsga számunkra. Vajon érdemesek vagyunk-e rá, érdemes egyáltalán találkozni a csodával?
– Tehát ne várjuk a csodát?
– Ugye, milyen messzire jutunk el egy ló „hátán”, persze, ha ez egy csodaló? A konfliktus nemcsak drámai alkotórész, hanem az emberi gondolkodás alapja. Ebből is látszik, milyen távolra vezethet egy színdarab témája. Filmről egészen másképp beszélünk, mint a színházról. A színdarabból nagyon gyorsan általánosítunk, mert sűrített közeg.
– Ennél a darabnál különleges helyzet állt elő, hiszen a szerző egyben a rendező is. Gondolom, nem vesztek össze a koncepción.
– Dehogynem. Rendezőként én is veszekszem a szerzővel.
– Ki győz?
– A rendező, mert az a túlélő. Rendezőként felülbírálom az írót, mert a színpadi megvalósítás alatt rájövök, hol tévedett. Ami a színészeket illeti, ott valóban kiváltságos a helyzetem, hiszen már akkor tudtam a szereposztást, amikor írni kezdtem a darabot. Hallottam a színészek hangját, amikor a dialógusokon dolgoztam. Ez nagyon jó.
– A színészeknek is?
– Azt hiszem, ők sem elégedetlenek.
– Minden színész a Thália társulati tagja?
– Az egyetlen „külsős” a Blaskovich Ernőt, Kincsem tenyésztőjét és tulajdonosát játszó Gáspár Sándor. Nem tudtam mással elképzelni ezt a figurát. Blaskovich Kincsem világra jövetele előtt az általa termesztett takarmányról volt híres. Tápiószentmártoni birtoka közepén volt egy domb, a Varázsdomb, ahol az ősidőkben még mágikus szertartásokat is tartottak. Csodálatos, jó minőségű zab termett rajta. Váltig állította, hogy Kincsem sikerei ennek köszönhetőek.
– Megvette a csodacsikót, vagy a saját ménesében született?
– Volt egy idős kancája – Waternimph. Nagyon magas ló volt, amit ezért szeretett, mert ha rajta ült, nem látszott, hogy ő milyen kicsi. Ezt a kancát sokáig csak lovaglásra, vadászatra használta. Egyszer felbukott vele, akkor döntött úgy, hogy tenyészkanca lesz belőle, ahogy a tenyésztők mondják: „nem hagyja üresen”. Itt kezdődnek az első legendák Kincsem körül, mivel azt suttogták, hogy valójában nem is az volt az igazi apamén, akivel hivatalosan fedeztették.
– Kincsem születésétől fogva Blaskovichnál cseperedett?
– Ma is az a szabály a telivéreknél, hogy egyéves korukig a tenyészgazdánál nevelkednek, majd tréningbe adják őket. Blaskovich nagyon keményen, ridegen nevelte Kincsemet. A csikó jégen fekve aludt, a gazdája kivágatta a fákat a tanpálya körül, hogy nyáron se találjon árnyékot, és a szabad ég alatt nőtt fel. Olyan vasegészséges lett, hogy később sem betegedett meg soha. Egyéves korában került a történetbe Mr. Hesp, az elmagyarosodott angol tréner. Nagyszerű szakember volt, akkor Gödön dolgozott. Nyilván ő is úgy gondolta, hogy miatta lett Kincsemből csodaló. A zsoké természetesen szintén magának tulajdonította a sikereket.
– Van a darabban egy különös szerelmi szál is Zichy Margit, az excentrikus grófnő és a tulajdonos között.
– Nagyon érdekes figurák gyűltek össze akkoriban a lovas világban, ezért tudtam darabot írni az egészből.
– Mi az, amit rendezőként felülbírál az íróban?
– A bőbeszédűséget és a szükségtelen összefüggéseket. A rendezőnek rendet kell vágnia az írott anyagban, le kell faragnia a fölösleget.
– Tehát Bereményi Géza, az író, amikor elkészül egy művel, előhívja a drámaírót, akivel véleményezteti a szöveget, ráadásul egy rendező is beleszól a dologba. Egész triumvirátussal dolgozik, ami tisztességtelen előnyt jelent a többi szerzővel szemben.
– Ritka madár vagyok. Magam sem tudom, hogy lehet megoldani ennyi szerepcserét, de nem is kutatom a titkát. Tény, hogy átvedlek, átváltozom másik emberré. Ezt tanítom is. Amikor forgatókönyvírásról beszélek a hallgatóimnak, akkor elmondom, mi a különbség a színdarabíráshoz vagy a regényhez képest.
– Ráadásul a filmrendező is.
– Filmrendezőként a forgatókönyvírót bírálom felül.
– Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy létezik a költő, a dalszövegíró Bereményi is.
– Ez tűnhet akár gazdagságnak is, de magam inkább a hátrányait tapasztalom. Lehet, hogy ezt nem kellene igazán komolyan vennem, de a filmesek írónak tartanak, az írók rendezőnek és így tovább. Mindeközben élvezem azt a nagyon jó és gazdag életet, amit a változatosság biztosít. Íróként magányosan dolgozom, rendezőként viszont egy csomó munkatársam van. Több oldalról látom az életet. Nagyon jó ez nekem. Tudom, hogy ha éppen írtam egy regényt, sokáig ültem az íróasztalnál, akkor épp itt az ideje, hogy rendezzek egy színdarabot.
– Lehetett volna a Kincsemből is regény?
– Ebből talán egyfajta emberi furcsaságok regénye lehetett volna, ami nem az én műfajom. Az embernek tudnia kell, ha valamiben nem jó. Igaz, hogy időnként valóban több műfajra is adaptálom ugyanazt a témát. Van olyan, amit három műfajban is megcsináltam. Ezért tudom például, hogy minél jobb egy regény, annál rosszabb film készül belőle. Egy jó regényt tönkre kell zúzni, meg kell hamisítani ahhoz, hogy jó forgatókönyvet készítsünk belőle. A film százhúsz évvel ezelőtt ellopta az irodalomtól a vizualitást. Ma minden regény a belső konfliktusokról szól. Amikor a Vadnai Bébit írtam, végig ezt hajtogattam magamban: belső konfliktus, belső konfliktus!
– Mi újság a dalokkal?
– Már több színésznek, énekesnek írtam dalszöveget, mert szeretem csinálni, és nem tart föl a többi munkámban. Egészen más világ. Most épp megint tervezgetünk valakivel, de még szervezés alatt áll a dolog. Igazából én, mint a Thália Színház művészeti vezetője, nem dönthetek a saját dalszövegeim bemutatásáról, tehát a kollégáimra bíztam az ügyet.
– Lám, itt egy újabb személyiség, a direktor.
– A nyolcadik vagy kilencedik? Nem számolom. Élek vele. Vagy evvel élek – ahogy tudok.
