– Könyvének kiindulópontja szülei levelezése. Mikor felfedezte az addig titokban tartott leveleket, akkor határozta el, hogy megírja a történetüket?
– Újságíróként tisztában voltam vele, hogy a szüleim története különleges, amelyet mindenképpen meg kell írnom, de sosem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Nem láttam tisztán a saját helyzetemet a történetben, nem tudtam, hogy melyik szálra koncentráljak, egészen addig, míg rá nem találtam az említett levelekre. Édesanyám az éjjeliszekrényében, borítékban őrizte apám leveleit, melyeket a megismerkedésüktől kezdve írt neki. Amikor ezeket felfedeztem, rögtön tudtam, hogy valami felbecsülhetetlen értékre leltem, de hogy pontosan mit tartalmaznak a levelek, arról fogalmam sem volt, sajnos én már nem beszélek magyarul. Barátok és ismerősök segítségével tárultak fel a részletek, egy csodálatos világ bontakozott ki előttem. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy megtaláltam a szüleim életének legfontosabb történetét.
– Az, hogy nem beszél magyarul, előnyt vagy hátrányt jelentett a könyv megírásakor?
– Valójában mindkettő. Tipikus elhibázott asszimilációs történet az enyém. Amikor a legidősebb bátyám óvodába járt, egyre kevésbé volt hajlandó megszólalni magyarul, kortársai nyelvét használta. Köztünk hét év van, így mire megszülettem, a szüleim már egyértelműen úgy vélték, azzal könnyítik meg leginkább a beilleszkedést, ha angolul beszélnek előttem. Ez persze nem ment fel az alól, hogy később sem tanultam meg, de akárhogy próbálkoztam, nem sikerült elsajátítanom a magyar nyelvet. Így viszont külső pozícióból tekinthettem a történetre. Ha nem fordításokon, közvetítőkön keresztül ismertem volna meg a szüleim levelezését, egy egészen más típusú könyv született volna, vagy talán meg sem születik. Tisztában vagyok vele ugyanakkor, hogy a fordításokban sok minden elvész. Az apró különbségek, a hangsúlyok nem ültethetők át egy másik nyelvre, így sokszor az volt az érzésem, mintha egy üveg mögül látnám a történetet.
– Változott a családjáról kialakult képe a felfedezett dokumentumok hatására?
– Elsősorban az apámról kialakított képem változott meg. Korábban mindig történészként beszélt a háborúról és az azt követő eseményekről. Most azonban megismerhettem, hogy mi mindenen ment keresztül, milyen elképesztő bátorságról tett tanúbizonyságot a családja és a hazája védelmében. Mindezt egy rendkívül bonyolult történelmi időszakban. De legalább ilyen élmény volt megismerni a szüleim megismerkedésének és szerelmének a történetét. Kevés gyereknek adatik meg, hogy szinte „élőben” kövesse az eseményeket, nekem a leveleken és a további kutatások során olvasott naplókon keresztül ez sikerült.
– Szülei két külön világból érkeztek. Édesanyja a vagyonos zsidó iparmágnás, Weiss Manfréd leszármazottja volt, édesapja pedig egy katolikus család gyermeke, minisztériumi tisztségviselő. Hogyan találkoztak, és hogyan alakult a kapcsolatuk a harmincas évek antiszemita légkörében?
– Nagyapám, Kornfeld Móric mindig szerette maga köré gyűjteni a fiatal értelmiség tagjait, akikkel politikáról, társadalmi kérdésekről vitázhatott. Nagyon elkötelezett volt, szeretett segíteni a fiataloknak, hogy jobban elboldoguljanak az életben. Apám is közéjük tartozott, így került kapcsolatba anyám családjával, és így találkozott később anyámmal. Kapcsolatuk az antiszemita közhangulat és a zsidókat sújtó törvények ellenére elmélyült. Apám a külügyminisztériumban töltött be magas tisztséget, így a viszonyt, a biztonságuk érdekében, titokban kellett tartaniuk. A német megszállást követően pedig majdnem két évre teljesen eltűntek egymás életéből. Amikor egymásba szerettek, amíg együtt voltak, emberként tekintettek a másikra, nem egy népcsoport vagy vallás képviselőire. Szerették és tisztelték egymást, annak ellenére, hogy valóban két külön világból érkeztek.
– Családja egy híressé vált alkunak köszönhetően menekült meg a halálból.
– A család zsidó ága a húszas években kikeresztelkedett, ám ez a német megszállást követően vajmi keveset számított. Így a család több mint negyven tagjának március 19-ét követően el kellett rejtőznie. Anyám barátoknál bujkált, nagyapám és sógora, Chorin Ferenc a zirci apátságban lelt menedékre, ám hamarosan elfogták őket, és a következő napokban a család többi tagját is letartóztatták. Megkezdődtek a kihallgatások, amik után nagyapám Mauthausenbe, Chorin Ferenc pedig Oberlanzendorfba került, ahol Kurt Becher, Himmler beosztottja tehetős üzletemberek után kutatva kiemelte a tömegből, és alkut ajánlott neki: a család vagyonáért cserébe a szabadságot. Heinrich Himmler magának akarta a Weiss Manfréd Műveket, így végül a teljes család megmenekülhetett. Ausztriába vitték őket, majd onnan Svájcba és Portugáliába utazhattak. Ám négy családtagot a nácik túszul maguknál tartottak, hogy az alku titokban maradjon.
– Hogy alakult az édesapja sorsa a háború végén?
– Apám mindeközben a külügyminisztérium politikai osztályának vezetőjeként a szövetségesek és független államok képviselőivel tárgyalt a kiugrásról, a különbékéről. Így a német bevonulás után biztos volt benne, hogy az elsők között tartóztatják majd le. Ennek ellenére nem rejtőzhetett el, hiszen ezzel veszélybe sodorta volna a családját. Április elején fogták el, és ezt követően került Dachauba.
– Elkötelezett antifasiszta volt. Mikor döbbent rá a nácizmus veszélyeire?
– Nagyon hamar. 1932-től ’38-ig Berlinben dolgozott mint a nagykövet titkára, testközelből figyelhette Hitler útját a totális hatalom felé. Hamar nyilvánvalóvá vált számára, hogy a náci ideológia katasztrófához vezet. Érdekes, és a háborút megelőző korszak bonyolultságát mutatja, hogy apám antifasisztaként is nagyon magas pozíciót tölthetett be a külügyminisztériumban. Magyarország vezetői között számos meggyőződéses antiszemita volt, és a kormányok közel sem tettek meg mindent, hogy elszigeteljék magukat a náci Németországtól, mégis akadt jó pár magas beosztású diplomata és politikus, aki minden eszközzel igyekezett megakadályozni a katasztrófát.
– Édesanyja külföldre menekült, édesapját Dachauba vitték. Hogyan találtak újra egymásra?
– A háborút követően anyám hazatért Portugáliából. Látni akarta apámat, aki túlélte a fogságot és szintén visszatért, és látni akarta, hogy mi történt az országgal. 1945 decemberében házasodtak össze. Nem sokkal később az Egyesült Államokba utaztak, ahová apámat különleges miniszteri megbízatással nagyköveti pozícióba küldték. Az volt a feladata, hogy megfelelő képet alakítson ki az újjáépülő Magyarországról, és bizonyítsa, hogy a fiatal demokrácia mindenben az Egyesült Államok partnere. Részt vett a párizsi béketárgyalásokon is, ahol világossá vált számára a Szovjetunió valódi célja és ereje. Mindent megtett, hogy szorosabbra fűzze a kapcsolatot hazája és az Egyesült Államok között, sikerült elérnie, hogy Truman elnök fogadja Nagy Ferenc miniszterelnököt. Ám ekkor már a küldöttség tagja volt Rákosi Mátyás is. A kommunista hatalomátvétel után apámat hazahívták az új kormányba. Tudta, hogy ha elfogadja, börtön vagy halál vár rá, így visszautasította a felkérést és Washingtonban maradt. Öt év alatt másodszor veszítette el a hazáját, amelyért szinte mindent feláldozott. Magyarországon maradt családját Rákosiék árulónak tekintették, kitelepítették őket, apám nővérét, Lillyt börtönbe zárták, unokatestvérét megölték.
– A súlyos traumák és a szerencsés megmenekülés után hogyan alakult a család élete Washingtonban?
– Anyám családja, a Kornfeld család a negyvenes évek végén érkezett az Egyesült Államokba, ahol újra felépítették az életüket. Valódi polgárok voltak, akik igyekeztek megőrizni ezt az életformát Washingtonban is, még ha jóval szerényebb keretek között is, mint Magyarországon. Nem siránkoztak, nem panaszkodtak, hálásak voltak a sorsnak, amiért megmenekültek, amiért újra együtt lehet a család. Apám a Szabad Európa Rádiónál kapott állást, majd a kongresszusi könyvtárban dolgozott, végül az Amerika Hangjától ment nyugdíjba 1968-ban.
– A napokban egy kulturális sétán vett részt Budapesten, amelynek során bejárták a könyv kulcsfontosságú helyszíneit. Milyen érzés volt látni az épületeket, amelyek egykor mind az Ön családja tulajdonában voltak?
– Különös élmény volt belépni az Andrássy úti Weiss-villába, amelyet én csak megsárgult képeslapokról és családi visszaemlékezésekből ismertem. De ez már nem az a ház, ami a felmenőim emlékeiben élt. Nem éreztem úgy, mintha a múltba érkeznék. Ettől függetlenül hihetetlen volt számomra látni, mi minden tartozott egykor a családomhoz, végigjárni a hatalmas csepeli gyár „romjait”. De mindez inkább egy múzeumi élményhez hasonlít, érzelmi szálak nem fűznek ezekhez a helyszínekhez.
– Folytatja a családi történet feltárását?
– Nem, azt hiszem, ebben a könyvben mindent elmondtam a családomról, amit akartam. Egy író számára az a legfontosabb, hogy tudja, mikor kell megállni és másik történet után nézni.
1940 egyik júliusi napján Hanna éppen Pesten járt, és Aladár azt javasolta, menjenek ki kocsival a környékre valami szép helyre. Ahogy Tóth Árpád írja A hídon című versében: „ a budai hegyek / A hídon túl nézd, mennybe szállanak ”
Apám kedvenc útvonala a Dunakanyar volt, ahol a folyó nagy, lendületes ívben megkerüli Visegrádot, az egykori királyi székhely romjait és az esztergomi várat. Most is ezt az utat tették meg kettesben, apám Steyr 100-asában, amelyet még 1935-ben vásárolt Berlinben, és amely nagy öröme és büszkesége volt: olyan lökhárítója volt, mint a hullámvasút, a fényszórói meg úgy ragyogtak, mint a nap. Mire anyám először helyet foglalt benne, talán már kissé megviselt volt, de továbbra is határozott személyiséggel rendelkezett. Anyámnak roppantul tetszett a kocsi. Elnevezte apám BMW-jének, és ez a név aztán rajta is ragadt.
Kettesben maguk mögött hagyták Budapestet, a kíváncsi szemeket és pletykás szájakat, és elindultak, hogy fölfedezzék a környéket. A benzint akkoriban jegyre adták, és a takarékos Hanna aggódott, hogy Aladár ezekre a kirándulásokra vesztegeti értékes kuponjait. „Időközben megkaptam a harmadik benzinjegyet is – látja, igazán nem lett volna értelme a múltkor két litert megspórolni.”
Így aztán apám udvarlásának kezdeti szakasza javarészt az autójában játszódott le. A „BMW” első ülésén flörtöltek, veszekedtek, nevetgéltek, panaszkodtak, és még egy kis álmodozást is megengedtek maguknak a közös jövőről.
(Szegedy-Maszák Marianne: Csókolom a kezét – részlet. Fordította: Rakovszky Zsuzsa)
