– Ön az első meghatározó női zeneszerző Magyarországon. Mit jelentett ez akkoriban, amikor a pályát kezdte?
– Nagyon egyszerű a válasz: észre sem vettem. Nem tudatosítottam, hogy váltás történt volna, mentek a dolgok a maguk módján.
– Mikor kezdett zeneszerzéssel foglalkozni?
– Az egész pályámhoz szervesen hozzátartozik, hogy a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba jártam, és ott nyolc évig Sztojanovics Adrienn tanította az éneket, aki közeli kapcsolatban volt Bartókkal és Kodállyal, Kodály a Pünkösdölőt neki és az iskolának ajánlotta. Ez a zenei légkör termelte ki, hogy akiben megfelelő képességek voltak, az kamatoztathatta a tehetségét.
– És mikor vált a zeneszerzés az életének meghatározó részévé, a Zeneakadémián?
– Korábban. Sztojanovics Adrienn énektanítási módszeréhez az is hozzátartozott, hogy rövid, négyütemes dallamokat kellett írni. Természetesen ebből az is következett, hogy akinek ez ment, az hosszabbakat írt. Nekem a zongoratanulmányaim akkor már nagyon előrehaladtak, így adva volt az, hogy zongorára is komponáljak, az intenzív énekkari munkának köszönhetően pedig a vokális zenében is elmerültem.
– Ön egy személyben egyesíti a 20. századi magyar zenetörténetet: a magyar zenei élet meghatározó alakjai voltak a tanárai, mint például Kodály, Bárdos Lajos, Ferencsik János, Viski János, Szabolcsi Bence, Párizsban pedig többek között Olivier Messiaentól tanult. Milyen zenei örökséget hagytak magára?
– Nem lehet részleteiben analizálni, mert az egész egy egységet alkotott. Kodály kivételével nem tudnám megnevezni, hogy ki volt az, aki olyan különösen hatással volt rám. Sokat számított az az intenzív zeneszerzői munka, amelyet Viski János követelt meg a Zeneakadémián.
– Kodály viszont egyértelműen meghatározó személy volt, hiszen a Kodály-módszer népszerűsítésére, folytatására ön az életművének jelentős részét tette fel. Mennyire befolyásolta Kodály a zenei gondolkodását?
– Az ő egyénisége olyan kisugárzó volt, olyan hatással volt azokra, akik a közelébe kerültek, hogy az ember úgy érezte, a példáját követni kell, és kötelességszerűen végig kell járnia azt az utat, amelyet Kodály helyesnek tartott, és amelyet ő maga is végig járt.
– Rengeteg vokális művet komponált, sok ráadásul pedagógiai célokat is szolgál. Ebben volt szerepe Kodálynak?
– Biztosan. Én mindig úgy éreztem, hogy a gyerekeken, az ifjúságon és az amatőr mozgalmon keresztül kell az embereket közelebb hozni a zenéhez, s ez óhatatlanul együtt járt egy bizonyos pedagógiai tendenciával, amelyet egész életemben követtem.
– Zenepedagógiai munkássága szintén nagyon jelentős. Hogy látja e téren a jövőt?
– Sok minden megváltozott. Volt, ami az előnyére, és volt, ami a hátrányára, de én azért bizakodó vagyok, hiszen a művészet nem változik, és az az igény sem szűnik meg az emberekben, hogy a művészettel kapcsolatba akarjanak kerülni. Az idő kitermeli a módját, azt, hogy ez milyen formában valósul meg, szabályos iskolai vagy iskolán kívüli oktatáson keresztül. A többség jelenleg negatívan látja ezt a kérdést, bizonyos fokig én is, de ha arra gondolok, hogy annak idején Kodály és Bartók is mekkora ellenállásba ütközött, és mégis célt ért, akkor azért reménykedem. Ma már a megváltozott körülmények és a technikai fejlődés miatt mások a feltételek és a lehetőségek a fiatalok számára, de az már nem az én dolgom, hogy ezen változtassak, hanem a tanítványaimé és az ő tanítványaiké. Sőt, sokan már az ő növendékeik közül is a pályára kerültek.
– A magyar zeneszerzők sokat küzdenek a műveik bemutatásáért. Önnek ezzel sosem volt problémája.
– Bennem mindig élt az az igény, hogy kapcsolatot találjak a közönséggel. Nemcsak az volt a fontos számomra, hogy leírjam azt, amire gondolok, hanem az is, hogy úgy formáljam meg, hogy megtalálja az utat a hallgatóhoz. Azt hiszem, hogy ez manapság a kollégákban nem igény. Inkább kifejezik a saját gondolataikat, és aztán rábízzák a lehetőségekre és az időre, abban reménykedve, hogy a művük majd valahogy eljut a közönséghez és befogadásra talál. Nekem mindig sok kapcsolatom volt az amatőr mozgalommal, akár kórusokkal, zenekarokkal, akár városokkal, falvakkal, mindig volt olyan közegem, amelyhez közvetlenül tudtam szólni, és ez megváltoztatta azt az igényt is, hogy milyen módon fejezzem ki magam.
90
Szőnyi Erzsébetet, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagját születésnapja alkalmából május 18-án szerzői esttel köszönti a Magyar Művészeti Akadémia Zeneművészeti Tagozata a Vigadó dísztermében. A koncertprogram itt olvasható.
– Hosszú pályája végén még mindig aktív. Most is tervez új művet?
– Sosem lehet tudni. Az elmúlt napokban is volt egy bemutatóm. Egy volt zeneakadémiai növendékem kért fel egy olasz nyelvű kórusmű megírására, mivel az általa vezetett kórussal Olaszországba készültek. Egy Dante-szonettet zenésítettem meg.
– Már gondolkozik a következőn?
– Majd jön magától. Ebben a korban már nem érdemes légvárakat építeni. Általában adottak a körülmények, és azok termelik ki azt a valóságot, amit aztán realizálni tudok, mint a Dante-szonett esetében is.
– Ha most visszagondol az elmúlt évtizedekre, mi volt az a munkája, amely a legmeghatározóbb volt az élete során?
– A közelmúlt egy-két évében járt hozzám egy amerikai professzor, aki életrajzot írt rólam. Különleges élmény volt, hogy vele sikerült áttekintenem azt a sok évtizedet, amelyet a pályán eltöltöttem. Ez a könyv – életrajzzal, műjegyzékkel, szakmai utalásokkal és rengeteg fényképpel – hamarosan megjelenik, és azt hiszem, döntő pillanat lesz számomra, hogy egyben fogom látni az egész életművemet.
