Skarsgard szerint barbár a halálbüntetés

Lars von Trier és Hans Petter Moland kedvence, a skandináv film egyik legnagyobb színésze: Stellan Skarsgard.

– Mr. Skarsgard, ha jól tudom, összesen nyolc gyermeke van. Mit jelent önnek a család?
– Igen, valóban nyolc gyermekem van. De tudja, egy férfi esetében sosem lehetünk biztosak a végső számot illetően, így talán úgy a pontosabb, hogy ismereteim szerint nyolc gyerekem van. A legfiatalabb másfél éves, képzelje, gyakorlatilag 37 éve megállás nélkül pelenkázok! De komolyan. A család nagyon sokat jelent számomra, főleg, ha az ember olyan területen dolgozik, mint a filmszakma, amely tele van valótlanságokkal. És itt most nem a filmforgatásra vagy a filmre magára gondolok, hanem a vörös szőnyeges gálavetítésekre, a púderre, ami a bemutatókat körülveszi. Igen veszélyes világ ez, mert egyetlen pillanat alatt hajlamos elhinni az ember, hogy fontosabb annál, mint amilyen valójában. Ezért nagyon jó átlagos, földhözragadt életet élni családfőként, elmenni a zöldségeshez, főzni vagy pelenkát cserélni, ahogy azt a hétköznapi emberek teszik.

– Az elmondottak fényében hogy érezte, lehet erkölcsileg azonosulni azzal a fia gyilkosain önbíráskodással elégtételt vevő karakterrel, akit játszik?
– Nem. Azt a rendezővel még a forgatás előtt tisztáztuk egymás között, hogy a főszereplő tette erkölcstelen, viszont pszichológiai nézőpontból érthető a reakciója. Ami engem illet, nem tudnék dühömben, felindultságomban embert ölni, de általában véve vallom, hogy bármilyen gyilkosságnak illegálisnak kellene lennie. Ezért is vagyok a halálbüntetés ellen. Én nagyon barbár és aljas tettnek tartom, és nem hiszem, hogy bármilyen bűncselekmény elkövetésére megfelelő büntetés lenne. Nagyon könnyű megideologizálni gyilkosságokat, s az emberiség a történelemben ennek nem egyszer bizonyságát adta. Sajnos nem nevezhetők ilyen értelemben extrém esetnek a második világháborús nácik, vagy önöknél a nyilasok rémtettei. Hiszen pont az a rémségekben a megdöbbentő, hogy az elkövetők átlagemberek voltak. Azt viszont szögezzük le, hogy Az eltűnés sorrendjében nem egy erkölcsi tanmese, nem is lehet és nem is szabad ilyen aspektusból nézni a filmet. Egy mese, mint mondjuk Szent György és a sárkány története, ami most az ön neve miatt ugrik be hirtelen.

– Az eltűnés sorrendjében egyik legnagyobb erénye, hogy sikeresen egyensúlyoz a fekete komédia és a véres bosszúfilm között. Az arányokat hogyan igyekeztek tartani a forgatás során?
– Nagyon jó kérdés, mert egyszerre kellett megmutatnunk, hogy mennyire tragikus lehet az élet, s mennyire nevetségesek az emberek. Ezt a kettősséget irtó nehéz egyszerre ábrázolni. Ebben a tekintetben Hans Petter Moland rendező nagyon jó munkát végzett, s elárulom, még a forgatókönyvben sem volt ennyire jól kitalálva mindez. De tudja mit? Én az ilyen filmeket szeretem a legjobban, mert ilyen az élet maga. Minden nézőpont kérdése megítélésem szerint: van, hogy egy tragikus eseményt az életünkből képesek vagyunk visszatekintve humorosan látni. És ha ezt a filmben jól megcsinálják, akkor válik az adott alkotás kiszámíthatatlanná, mint az élet. Ezért szerettem nagyon A nimfomániást, ami néhányszor hihetetlenül humoros. A saját humorérzékemet egyébként Billy Wilder, Charlie Chaplin, a Marx testvérek filmjei és a Monty Python formálták. Az viszont nagyon skandináv motívum, hogy a sötétségnek láttatjuk a humoros oldalát. Gondolom, ez összefüggésben van a napsütéses órák alacsony számával meg a túlélési ösztönnel, ahogy a sarki hidegen igyekszünk túllépni.

– Ha már a rendezőt említi: rendszeresen együtt dolgoznak Hans Petter Molanddal. Ennyi filmmel a hátuk mögött van még egymásnak új mondanivalójuk?
– Természetesen, hiszen végső soron minden forgatókönyv, minden film új kihívás, új kaland. Az az igazság, hogy nagyon jó barátok is vagyunk egyúttal, mára félszavakból is megértjük egymást a forgatások alatt. Éppen emiatt a közös munka számunkra olyan, mint együtt barangolni a világban egy régi cimborával, s újabb és újabb bajba keveredni vele.

– Ebben a filmben Bruno Ganz játssza a balkáni gengsztervezért, aki az ön legfőbb ellenfele.
– Ó, imádom Bruno Ganzot, hatalmas színésznek tartom, ráadásul emberileg is fantasztikusan nagyra értékelem. Vele kapcsolatban el kell mondanom, hogy a rendező egyik legnagyobb motivációja a film elkészítésében az volt, hogy szeretett volna engem és Bruno Ganzot egy autóban látni. Nem viccelek. Ezért is lett ez a film kulcsjelenete, lezárása, amely teljesen másképp nézett ki a forgatókönyvben, de a kevesebb több elve miatt forgattuk le végül úgy, ahogy. A nézők és az olvasók miatt ennél többet viszont nem mondhatok róla.

– Említette, hogy idegenül mozog a nemzetközi blockbusterek rivaldájában, bár rengeteg szerepet kapott nagy filmekben az utóbbi időben. Ilyenkor nem nehéz visszatérni egy kis skandináv filmbe?
– Egyáltalán nem, sőt néha még koproducerként is segítek kisebb filmek elkészültében. Érdekes, hogy elsősorban dán és norvég mozikban szerepelek, ha skandináv filmről van szó, húsz év alatt talán egy svéd moziban játszottam. Utóbbiban persze szerepet játszik az is, hogy nem kapok túl érdekes felkéréseket otthonról. Ráadásul számomra minden film egyforma kihívás: akárhányszor egy új forgatást kezdünk, mindig őszintén elfog a rettegés. De bármennyire is ijesztő, mégis imádom a munkámat, nem is tudnék mást elképzelni, csak a színészkedést.