Hétfőn elhunyt az esztergomi bazilika orgonaművésze, Baróti István, a zenei szolgát a főszékesegyház saját halottjának tekinti.
Kárpáti József temetésén találkoztunk utoljára, ahol a zeneiskolai orgonatanítás megalapítójának hamvai mellett legközvetlenebb munkatársként mondott gyászbeszédet.
Mindig is sokat panaszkodó, de lelki és testi problémáin állandóan viccelődő ember volt Baróti István, akit 1997-ben, a II. kerületi Járdányi Pál Zeneiskolában ismertem meg tanítványaként. Egyszerre két tanítvánnyal is tudott foglalkozni: a többsíkú gondolkodás volt az egyik „betegsége”. Amíg 2-től 3-ig lévő tanítványa az asztalnál ült és játszott, a megérkező „ifjú kollégával” átbeszélte, mi történt vele a hét folyamán.
Számtalan egészségügyi problémával küszködött hosszú időn át, de fáradhatatlanul ingázott Esztergom és a Járdányi között. A bazilikai szolgálat és az amatőrök zeneiskolai nevelése között nem tett különbséget a munka színvonalában, ennek köszönhetően az országban ma legnépszerűbb vagy legismertebb orgonaművészek szinte mind átmentek a keze alatt. Nem kevés orgonista tanítványa egyből a Járdányiból a Zeneakadémiára is bejutott – zenei szakközép nélkül – vagy éppen győzött nemzetközi zenei versenyeken.
1980 óta Esztergomban a kispapok énektanítója volt, a rengeteg elbeszélés alapján mindenkivel kollegiális hangot ütött meg: talán nem is túlzás azt mondani, hogy ebben a közegben volt a legfelszabadultabb.
A bazilikában 1975 óta volt zenei vezető, ahol amint módja nyílt, nekilátott az orgona rekonstrukciójának, amivel – mint mindig is mondta – sohasem végzett teljesen. Azt mindenesetre megoldotta, hogy a mérhetetlen visszhangon áthasítson az orgona hangja és érthető játékot hallasson az asztal elől.
Amikor az ezredforduló táján felkérték arra, hogy álljon élére a MüPa-orgona művészeti tervezésének, úgynevezett hangkép-kialakításának, járdányis tanítványait is meghívta kedvcsináló „gyárlátogatásra”, így azóta sokan menőznek is az akkor megszerzett háttértudással: az orgona középső sípja kamu, egy tartógerenda van benne, csak a homlokzat egysége miatt alakították ki az elülső részét. Baróti István arról is kendőzetlenül beszélt, hogy a Nemzeti Hangversenyterem akusztikáját fájóan már a nyugati divatnak megfelelően alakítják ki, ami miatt nem hozható létre robbanó forte vagy elhaló piano a teremben – az „átlagfül” kedvéért.
Figyelme valóban nem koncentrálódott csak egy-egy (esetében inkább egy-két) orgonista vagy orgona felé: az 1980-as években kollégáival hóna alá csapta Magyarország összes orgonájának ügyét és állapotfelmérést végzett el.
Baróti Istvánnak fejében volt Liszt Ferenc valamennyi orgonadarabja, a magyar zenetörténet egyik legnagyobbjának munkásságát pedig igyekezett a legszélesebb körben terjeszteni. (Az esztergomi bazilika felszentelésének kerek évfordulóin rendre „összerakta” Liszt Esztergomi miséjét.) Ereje még arra is futotta korábban, hogy koncertező művészként bejárja Európa – orgona szempontból – legfontosabb országait, sőt, 1992-től a Zeneakadémián is tanított.
Baróti István 1940-ben született, nem alapított családot, de sosem utasította vissza a társaságot, a közösséget, a közös alkotás örömét. Róla valahogy sosem gondolta volna az ember, hogy bár állandóan belső gondjai voltak, egyszer véget ér számára a játék.
Magyarország idén elvesztette mindkét „nagy öreg” orgonistáját.
