Oberfrank Pál rendezése egyszerű és szerethető, és kifejezetten illeszkedett a margitszigeti lehetőségekhez: üres tér nagy üveglap falakkal, jelzésértékű kellékkel (díszlettervező: Székely László), mai ruhákban (jelmeztervező: Pilinyi Márta). Venekei Marianna koreográfiája a modern, diszkósra igazított táncokkal sajnos sem a latinos jelleget, sem a nőiességet nem őrizte meg, ehelyett idegen testként ékelődött bele az előadásba.
A végzetes szenvedélyek operája – legalábbis a budapesti nyári fesztivál honlapján így hirdették a műfaj minden idők egyik legnépszerűbb alkotását. A Carmen ezért aztán a kisugárzáson múlik: azon, hogy a címszereplő képes-e magával ragadni az embert.
A margitszigeti előadás egyetlen komolyabb problematikáját sajnos ennek a személyes varázsnak a hiánya okozta, annak ellenére, hogy Rinat Shaham tökéletes precizitással és gyönyörű orgánumával énekelte el szólamát.
Az izraeli sztárénekesnő pályája egyik legmeghatározóbb szerepe a Carmen – interjúkból kiderül, hogy részben szinte azonosult is vele –, így különösen meglepő, mennyire ügyetlenül lépkedett magas sarkú cipőben, és mennyire kényszeredettnek tűntek erotikusnak szánt mozdulatai.A legjobb talán akkor volt, amikor ült, ekkor ugyanis énekhangja betöltötte a teret. Valószínűleg ő az ideális Carmen egy stúdiófelvételen, de sosem lesz az a nagybetűs Nő, aki puszta jelenlétével megdobogtatja a férfiszívet.
Várhelyi Éva, aki volt már Carmen is, most Mercedes szerepét kapta, s ez szintén nem jött ki jól Rinat Shahamnak, a Frasquitát játszó Cecília Lloyddal együtt sokkal jobban megközelítették a cigánylány-ideált. A magam részéről ennek tudtam be, hogy Kiss B. Attila Don Joséja sem volt szenvedéllyel fűtött alakítás, darabos mozgása nem tudta elhitetni, hogy élete szerelmével áll szemben. Elérzékenyültebb megszólalásai Micaelával közös jeleneteiben már jóval nagyobb hatást értek el, és ebben egészen biztosan szerepet játszott Létay Kiss Gabriella, aki egyébként is az előadás valódi dívájává lépett elő.
Hangban, alakításban, kisugárzásban egyaránt kimagaslott, rövid jelenetei életre szóló élményt jelentettek a szerepről alkotott képet illetően. Annyira meghatározta az egész estét, hogy leginkább az volt a meglepő, hogy Kiss B. Attila nem írta át a librettót, és ment vele végleg haza a falujába.
Haja Zsolt immár sokadik szerepében remekelt, ezúttal Moralest formálta meg rendkívül szórakoztatóan, Gábor Géza Zunigája viszont csak addig maradt hiteles, amíg a szigorú katonát játszotta, Carmennel ő sem tudott igazán mit kezdeni.Kálmándi Mihály Escamillója már közelebb került a cigány lány vonzásához, és hozta is mindazt, amit egy sikeres torreádortól elvár az ember, ahogy a csempészek (Mukk József és Bátki Fazekas Zoltán) is jól szerepeltek.
Amennyire nagy hatást tett mindenkire Létay Kiss Gabriella, annyira meghatározza az előadást a kórus is. Először is le kell szögezni, hogy bár a színlap szerint a dalszínház énekkarát láttunk a színpadon, kisegítőként rengeteg rádióénekkaros, stúdiókórusos és Honvéd férfikaros énekest hallottunk, akik egy része nemrég felvételt nyert az Erkel nyitásával az Operaházba.
Strausz Kálmán tanította be a kórust, láthatóan az énekesek is az ő vonzásából kerültek a színpadra. Ilyen egységes, tömör, szép énekkari hangzást operaelőadásnál ritkán hall az ember, és meg kell azt is jegyezni, hogy sokuk színészi játéka sem utolsó.
Sokszor gondolkoztam már azon, vajon érdemes-e a komolyzenét játszani, a hangosítás következtében ugyanis sok olyan apró gesztus elvész, amelyek meghatározzák a zenei élményt.
Kesselyák Gergely előtt azonban le a kalappal: úgy vezényelt, mintha élete legjobb bulijába érkezett volna. Fiatalos, lendületes instrukciói, folyamatosan mosolygó arca egyértelműen arról árulkodott: kifejezetten élvezi az előadást.
Ez az önfeledt öröm átragadt a zenekarra is, szintén élvezettel, szenvedéllyel muzsikáltak – mindamellett precízen és pontosan is –, és ez feledtette a hangosítás apró bosszúságait.
(Bizet: Carmen. Margitszigeti Szabadtéri Színpad, július 6.)
