Oberfrank Pál rendezése egyszerű és szerethető, és kifejezetten illeszkedett a margitszigeti lehetőségekhez: üres tér nagy üveglap falakkal, jelzésértékű kellékkel (díszlettervező: Székely László), mai ruhákban (jelmeztervező: Pilinyi Márta). Venekei Marianna koreográfiája a modern, diszkósra igazított táncokkal sajnos sem a latinos jelleget, sem a nőiességet nem őrizte meg, ehelyett idegen testként ékelődött bele az előadásba.
A végzetes szenvedélyek operája – legalábbis a budapesti nyári fesztivál honlapján így hirdették a műfaj minden idők egyik legnépszerűbb alkotását. A Carmen ezért aztán a kisugárzáson múlik: azon, hogy a címszereplő képes-e magával ragadni az embert.
A margitszigeti előadás egyetlen komolyabb problematikáját sajnos ennek a személyes varázsnak a hiánya okozta, annak ellenére, hogy Rinat Shaham tökéletes precizitással és gyönyörű orgánumával énekelte el szólamát.
Az izraeli sztárénekesnő pályája egyik legmeghatározóbb szerepe a Carmen – interjúkból kiderül, hogy részben szinte azonosult is vele –, így különösen meglepő, mennyire ügyetlenül lépkedett magas sarkú cipőben, és mennyire kényszeredettnek tűntek erotikusnak szánt mozdulatai.A legjobb talán akkor volt, amikor ült, ekkor ugyanis énekhangja betöltötte a teret. Valószínűleg ő az ideális Carmen egy stúdiófelvételen, de sosem lesz az a nagybetűs Nő, aki puszta jelenlétével megdobogtatja a férfiszívet.
Várhelyi Éva, aki volt már Carmen is, most Mercedes szerepét kapta, s ez szintén nem jött ki jól Rinat Shahamnak, a Frasquitát játszó Cecília Lloyddal együtt sokkal jobban megközelítették a cigánylány-ideált. A magam részéről ennek tudtam be, hogy Kiss B. Attila Don Joséja sem volt szenvedéllyel fűtött alakítás, darabos mozgása nem tudta elhitetni, hogy élete szerelmével áll szemben. Elérzékenyültebb megszólalásai Micaelával közös jeleneteiben már jóval nagyobb hatást értek el, és ebben egészen biztosan szerepet játszott Létay Kiss Gabriella, aki egyébként is az előadás valódi dívájává lépett elő.
