A lengyel nő, aki Budapestet festi

Katarzyna Karpowicz férjét követve egy éve költözött Budapestre. Azóta a magyar főváros az egyik témája.

– Mi jut eszébe rögtön, ha azt a szót hallja, hogy Budapest?
– A legtöbb vizuális alkotóhoz hasonlóan én is színeket, ízeket, hangokat raktározok el a későbbi munkáimhoz a fejemben azokról a jelenségekről, helyekről, személyekről és tárgyakról, amikre rábukkanok. Ha Budapestre gondolok, akkor valamiféle szürkével kevert aranyszín jelenik meg előttem. A nap aranyszínűvé varázsolja a város épületeit, míg a Duna hűvös szürkesége és mély tónusai tompítják ezt a meleg színt, és mindebből egy különleges, nagyon nemes és kifinomult elegy jön létre, ami hasonló az aranykereten áttűnő ezüst patinához. Ha jellemző budapesti ízt szeretnék felidézni, akkor az az érett gyümölcsé lenne, ha hangokat, akkor a Bartók rádióé, amit gyakran hallgatok munka közben.

– Mi az, ami igazán megfogta a magyar fővárosban?
– Mindenekelőtt új ismerősöket találtam itt, és remélem, hogy közülük többen a barátaim is maradnak. Budapest monumentális és tágas város, és számomra még mindig meglehetősen ismeretlen, a Duna pedig kimondottan széles, ha a Visztulával hasonlítom össze. Vannak kedvenc kávézóim és éttermeim, vannak kedvenc útvonalaim és olyan helyek, amiket gyakran keresek fel. Nagyon szeretem a Szépművészeti Múzeumot, elsősorban az El Greco-gyűjteményéért, ami teljesen rabul ejt. Nagyon megfog a budapesti hidak látványa, és szeretnék több képet is ennek a témának szentelni. De a legkedvesebb hely számomra itt a Budapest Music Center. Fantasztikus, hogy ebben a gyönyörűen kivitelezett épületben egyszerre kapott helyet könyvtár, koncertterem és dzsesszklub. Ősszel és télen szinte minden péntek estémet ott töltöttem. Heti rítusom az is, hogy felkeresem Gül Baba türbéjét, ami egy egészen misztikus hely számomra. Nemrég, amikor ismét arra jártam, az úton találkoztam egy eltévedt turistával, aki szintén oda szeretett volna eljutni. Felajánlottam, hogy csatlakozzon hozzám, és ahogy beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy nagy szerencsém van, mivel az illető egy török egyetemi professzor, aki a szufizmus és a sámánizmus kutatója. Mivel van egy, A szufi titka című képem, ami az itteni sétáim hatására készült, számos kérdés vetődött fel bennem a témával kapcsolatban, amiket most végre feltehettem egy szakértőnek is. Szeretem az ilyen véletlen, mégis ajándékkal felérő találkozásokat.

– Azt is nyilatkozta egy lengyel lapnak, hogy Budapestet térkép és útikönyv nélkül fedezte fel az ösztöneire hallgatva.
– Valóban, kezdetben gyerek módjára csodálkoztam rá mindenre. Nagyon lassan haladtam a turisztikai látnivalókkal, bár mostanra már sok ilyenen túl vagyok. A gond az, hogy nem vagyok turista, egyszerűen itt lakom és itt dolgozom, ezért nem adhatom át magamat a gondtalan semmittevésnek. Szabadúszó festőként kénytelen vagyok belsőleg fegyelmezni saját magamat. A közhiedelemmel ellentétben a festészet ugyanolyan nehéz és felelősségteljes munka, mint a legtöbb. Ma már többé-kevésbé ismerem a várost, és inkább arra összpontosítok, hogy elmélyedjek az itteni történelemben és kultúrában. Mostanra egészen otthon érzem itt magamat, és lassan, de biztosan felfedeztem magamnak a város vonzerejét és az eldugottabb szegleteit is.

– A képein felismerhetők ugyan a budapesti helyszínek, de mégis olyan, mintha egy ismeretlen, kicsit misztikus város történeteit örökítené meg.
– A képeimhez az ihletet a legkülönfélébb forrásokból merítem, legyen szó zenéről, irodalomról vagy utazásról, álmokról, de mindemellett abból a mély szükségletemből táplálkoznak, hogy elmeséljek valamit a festészet nyelvén. Budapest a saját tapasztalataimon átszűrve jelenik meg a képeimen, ugyanakkor a maga nagyon is felismerhető módján, hiszen ez idáig a következő magyar hangulatokat festettem meg: a cukrászdát, a zöldségest, az ismeretlen utcákat, ahol sétáltam, a Margit hidat vagy éppen az állatkertet.

Budapest dzsungelében

Fotó: Végh László

– A Salgótarjántól nem messze levő ceredi művésztelepen találkoztunk először, ahol a falubeliekről festett portrékat. Honnan jött az ötlet, és milyen tapasztalatokat szerzett a munka során?
– Az idei alkotótábor témája a generációs hiány volt, vagyis az a nálunk és más országokban is megfigyelhető szociológiai jelenség, hogy a szegényebb falvakból eltűnik a legaktívabb, 35 és 45 év közötti korosztály. A budapesti Lengyel Intézethez tartozó Platán Galéria közreműködésével kerültem Ceredre. Két napra tudtam leutazni, ezért olyan tervet kellett kitalálnom, ami viszonylag gyorsan megvalósítható, ezért döntöttem úgy, hogy megfestem a falubeliek portréit. Nagyon sok érdekes embert ismerhettem meg ennek köszönhetően. A festés ideje alatt olyan kérdéseket tettem fel nekik, mint hogy „mi a legfontosabb az életben”, „mik a vágyaid”, „minek örültél gyerekként igazán”. Egy-egy portré nagyjából fél óra alatt készült el, és ezen a módon igyekeztem rövid idő alatt minél több mindent megtudni az alanyaimról. A két nap alatt összesen húsz portrét készítettem, köztük egy négyfős családét. A cerediek nagyon szerényen élnek, a szegénység határán. Legtöbbször nagyon őszintén válaszoltak a kérdéseimre, vallottak a nehézségekről és a szomorúságról, de sohasem az elégedetlenséget vagy a hiányt hozták szóba. És ez nagyon elgondolkodtatott. Gyakran szembesülök azzal, hogy azok a fiatalok, akik karriert futnak be, még többet és többet akarnak, sohasem elégedettek az adottal, és folyton azt figyelik, hogy másoknak mennyi mindenük van. Cereden egy szegény cigánytól vettem egy kosarat, ami úgy néz ki, mintha ősi afrikai műtárgy lenne. Soha nem tanulta, hogyan kell fonni, csak kísérletezett, de amit létrehoz, az gyönyörű a maga eszköztelenségével együtt, miközben nem akar versenyre kelni a dizájnboltokban kapható kosarakkal. Ez azért is tetszik nekem annyira, mert azt vallom, elsősorban magadért kell alkotnod és nem azért, hogy másokkal versenyezzen.

---- Oldal címe ----

– Blogot is ír. Innen tudom, hogy magának való és kissé elvadult személyiségként írja le magát. Súlyosbodott ez a helyzet Budapestre költözve, hiszen itt a nyelvi akadályokkal is számolnia kell?
– Mindig is az a fajta magának való ember voltam, akinek közben sok ismerőse és barátja van, nem is beszélve a szerető családról. Budapestre költözve mindent magam mögött hagytam, ami Lengyelországban az enyém volt, és kezdetben egyáltalán nem ismertem az itteni művészeti közeget. Annak ellenére, hogy eléggé énközpontú vagyok és ráadásul munkaalkoholista is, aki szívesebben fest, mint ül egy bárban mondjuk, szükségem van a másik emberrel való találkozásra. A festészetemet mindenekelőtt az „ember” és a „találkozás” témáinak szentelem. Imádom mások történeteit hallgatni. Budapesten kezdetben valóban nagyon egyedül éreztem magamat, de a szerencsés véletleneknek meg a szívós erőfeszítéseimnek hála egyre inkább sikerült kitörnöm ebből az elszigeteltségből. Sajnos nem olyan könnyű beszélgetésbe keveredni idegenekkel, ha az ember úgy mutatkozik be: „Kasia vagyok, festőnő Krakkóból”. Szabadúszóként nincs kivel beszélgetni az időjárásról meg a főnökről, és egyelőre még nincs kapcsolatom például itteni galériákkal. Ráadásul külföldiként semmi sem magától értetődő itt. De nyitott vagyok, beszélek angolul, és feltett szándékom, hogy megtanuljak magyarul.

– Szintén a blogján osztotta meg azt a történetet, hogy Indiában utazva a vonaton portrékat rajzolt az utastársairól, aminek az lett a következménye, hogy még egy ottani esküvőre is meghívták. A festészet ezek szerint kiváló eszköze a kommunikációnak
– Igen, én a művészet segítségével kommunikálok a világgal. Gyakran ébreszt rokonszenvet az emberekben, ha azt látják, hogy rajzolok vagy festek. Megfigyeltem, hogy szinte mindenki örömmel veszi, ha egy idegen lefesti, míg ugyanez, ha fotózásról van szó, épp fordítva működik. Mindig az a benyomásom, hogy a portréim alanyai érzik, hogy különös figyelmet kapnak a részemről. Függetlenül attól, hogy éppen hol élet, a portréfestészet közel visz a másik emberhez, és az arcvonások emléket és a modellt körülvevő hangulat később is velem marad és más képeimen is visszatér.

– Több ismert budapesti helyszín is feltűnik a képein. Például az állatkert, ami az ön festményén meglepően melankolikus helynek tűnik.
– Számomra az állatkert mindig is olyan hely volt, amit a melankólia érzése ural. Ön például még nem vette észre, milyen vágyakozva nézik a fal mögött elsuhanó vonatokat az állatkert szélén élő lámák? Vagy ott van a jegesmedve, akinek megvan mindene, mesterséges szikla, kellemes medence és gumikerék a játékhoz, mégis magányos, és unottan heverészik a parton.

– Ha már szóba került a medve: ez az állat többször is visszatér a képein. Mi ennek az oka?
– A medve az egyik olyan állandó motívum, amihez gyakran visszatérek. Tökéletesen illeszkedik a hiábavalóság témájához, ami nagyon megfog engem. A medve a szépség, a hatalom és az erő szimbóluma, ugyanakkor kiszámíthatatlan ragadozó is. A képeimen őrzőként, gondoskodó figuraként tűnik fel vagy a kiszámíthatatlanságot jeleníti meg. Az ember mellett alvó medve alakja, ami többször megjelenik a képeimen, elképzelhető, hogy az ismeretlen sorsra utal, amivel meg kell békélni. Nem is beszélve a saját halálunk tudatáról, amit általában elhessegetni szokás magunktól, de én igyekszem szembenézni vele.