Közhely, hogy az olvasás a szabadság egy formája, de sok igazság rejlik benne. Gondoljunk Ray Bradbury 1953-as Fahrenheit 451 című regényére, amely a könyvek nélküli boldog és biztonságos jövőben játszódik. A hatóságok minden könyvet betiltottak, hogy elejét vegyék az önálló, szabad gondolkodásnak, ami a hatalom legfőbb ellensége. A kötetek megsemmisítéséről tűzoltók gondoskodnak, innen a regény címe is: 451 Fahrenheit – az a hőmérséklet, amelyen a könyvnyomó papír tüzet fog.
Az emberek a regényben mégsem tudnak könyvek nélkül élni, bemagolják kedvenc műveiket, és így – az üldöztetések ellenére – maguk válnak könyvekké, s jutnak végül a könyvek sorsára. A máglyaként lángoló (élő) irodalom, óhatatlanul is Heinrich Heine baljóslatú mondását idézi fel: ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak.
Bradbury disztópiája csak elsőre tűnik abszurdnak. Az irodalom betiltásának, megsemmisítésének komoly hagyománya van világszerte. Erre a folyamatra igyekszik felhívni a közvélemény figyelmét az 1982 óta minden évben megrendezett Betiltott Könyvek Hete. Az egyesült államokbeli eseménnyel az olvasás szabadságát és az információhoz való nyílt hozzáférést ünneplik.
Az Amerikai Könyvtárak Szövetsége szervezésében idén szeptember 21–27. között tartották az egyhetes rendezvénysorozatot. A szervezet honlapján a betiltott művek toplistája is megtalálható, rajta számos érdekességgel. A listát F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby-je vezeti, második helyre szorítva J. D. Salinger klasszikusát, a Zabhegyezőt. Nem úszta meg James Joyce Ulysses című korszakos munkája, ahogy az irodalmi Nobel-díjas Toni Morrison regényei sem. Hemingwaynek szinte minden műve szerepel a legtöbbször betiltott kötetek között, de Norman Mailer, Updike, Vonnegut és Faulkner is több könyvvel képviseltetik magukat. Előkelő helyen áll Orwell 1984 című munkája is, amely épp a szabad gondolkodás ellehetetlenítésének veszélyével fenyeget.
Az elmúlt évek bestsellereit sem kímélték a szabadság hazájában. Sokak szerint Harry Potter is veszélyt jelent a fiatalságra és a vámpíros-romantikus Alkonyat-sorozat darabjait sem látják mindenhol szívesen. Az indoklás majd’ minden esetben ugyanaz: obszcén, erőszakos, pornográf, vagy netán sátánista a száműzött mű, így komoly veszélyt jelent a fejlődésben lévő szervezetre. Texas állam egyik középiskolájában épp az idei Betiltott Könyvek Hete alatt tettek indexre jelentős irodalmi műveket. A szülők panasza nyomán kikerült a tantervből Hermann Hesse Sziddhártája.
Nem kell persze Amerikáig menni a könyvek elleni fellépés abszurditásáért. Heine fent idézett sorainak legördögibb igazolása az európai kultúra egyik fellegvárában zajlott. 1933 májusában a felheccelt tömeg a berlini Bebelplatzon máglyát rakott az „elfajult” irodalomból. Dosztojevszkij, Kafka, Freud, Erich Maria Remarque, Walter Benjamin, Jaroslav Hasek, Stefan Zweig, Robert Musil és sokan mások művei estek áldozatul a 20. századi barbárság egyik első megnyilvánulásának.
Sajnos azonban mindez nem volt előzmény nélküli. Az első jelentős könyvégetés Csing Si Huang-ti kínai császár nevéhez fűződik, aki bizonyos források szerint uralmát mindenre kiterjesztendő pusztíttatta el Konfuciusz műveit, nehogy az azokban foglaltak aláássák hatalmát. Más tudósok úgy vélik, a főváros ostroma alatt kaptak lángra a kötetek. Girolamo Savonarola domonkos szerzetes esetében egyértelmű volt a szándék. A 15. század második felében élt fanatikus prédikátor nevéhez fűződik a Firenzében rakott „hiúságok máglyája”. A hét főbűnnek megfelelően hét szintesre épített máglyára vetettek minden olyan luxus terméket, amelyet Savonarola az aszketikus élet ellenségének, bűnre csábító ördögi dolognak tekintett, köztük a könyveket is természetesen.
A katolikus egyház IV. Pál pápasága idején 1559-ben, adta ki az Index librorium prohibitoriumot, vagyis a tiltott könyvek listáját, amit aztán 1948-ig folyamatosan újra elkészítettek, összesen mintegy 4000 címet indexre téve. Voltaire, Rousseau, Kant, Pascal, Hume, Locke, Darwin, vagyis az évszázadok szellemi elitjének művei szerepeltek a listán, mint az emberiségre leginkább veszélyes munkák. De Shakespeare, Goethe, Victor Hugo vagy épp Tolsztoj sem úszták meg a cenzúrát.
Persze betiltott vagy megsemmisített könyvekben hazánk irodalomtörténete is bővelkedik. A második világháborút követő időszak szellemi felpezsdülését rövid úton elfojtó kommunista ideológia számára az irodalom veszélyes terep volt. A zsdanovi elvek alapján dolgozó Révai József vezetésével az ötvenes évek elején tömegével zúzták be az indexre tett műveket. Cervantes, Dumas, Kipling és olyan magyar alkotók munkái is megsemmisültek, mint Babits Mihály, Passuth László, vagy Tamási Áron. Az elpusztított könyvek mellett az írókat sem kímélték, hallgatásra kényszerítettek, vagy elüldöztek szinte mindenkit, aki számított valamit a kortárs irodalomban Weörestől Jékelyig, Máraitól Pilinszkyig.
Az Aczél György fémjelezte „Három T” elve később az indexálást a hallgatás és a megszólalás lehetőségének groteszk játékává tette. A szamizdat irodalom megjelenése jelzi, a betiltás logikája sokat nem változott, inkább csak cinikussá vált. Mi azonban már azt olvasunk, ami jól esik. Ez ugyanakkor nem akadályoz meg senkit abban, hogy újra könyvégetéshez folyamodjon, ahogy az a néhány szélsőséges fiatal, akik Radnóti Miklós köteteit vetették tűzre néhány hónappal ezelőtt. A szabadság egyesekből ezt váltja ki, és vannak olyanok is, akik Paulo Coelho műveihez fordulnak.
Persze, ne legyünk naivak, amíg könyv lesz, cenzúra is lesz, még ha nem is mindig központi hivatalként működik majd. Hiszen erre már nincs is szükség. Elég, ha néhány tucat felháborodott szülő Texasban úgy dönt, hogy Hermann Hesse remekműve, a megvilágosodás és bölcsesség jelentőségét és a feltétlen elfogadást hirdető Sziddhárta árt a porontyaiknak, és már ki is veszik a tantervből.
Olvassunk (a sorok között is) és gondolkodjunk szabadon minél többet.
