Budapesten ért utol a távirat, amelyben tudatták, hogy meghalt Robert Capa – Jean Marquis elsírja magát, amikor erre a napra emlékszik a Mai Manó Ház – Magyar Fotográfusok Háza aulájában. Abban a városban érte a hír, ahol Capa született. És szinte ugyanekkor, 1954 májusában távozott Werner Bischof is, a Magnum másik legendás fotósa, akinek szakadékba zuhant az autója az Andokban. C’est la vie, mondja Marquis, ilyen az élet. Tele van véletlenekkel. Ilyen véletlen volt az is, hogy Marquis találkozott Robert Capával. Későbbi felesége, Susy Fischer Párizsban született, magyar zsidó családba, és másod-unokatestvére volt Robert Capának. – Capa szerette Párizst. Bohém életet élt, kártyázott. Itt próbálta elfelejteni azt a sok szörnyűséget, amit háborús tudósítóként látott – emlékszik vissza Susy Fischer. Ő mutatta be Jean Marquis-t Capának, aki munkát szerzett Marquis-nak egy film fotózásán. 1954-ben pedig Marquis már fotóriporterként érkezett Budapestre.
Egyik legismertebb, a kiállításon is látható budapesti alkotása a lerombolt Erzsébet híd képe. Az Elsők című kiállítás a Magnum fotósainak első csoportos kiállítása volt, eredetileg Innsbruckban rendezték, aztán fél évszázadon át lappangott az anyag. Robert Capa, Henri Cartier-Bresson, Marc Riboud, Werner Bischof, Ernst Haas, Erich Lessing, Jean Marquis és Inge Morath képei csak a kétezres években kerültek elő, ezután újra kiállították – most a budapesti Mai Manó Házban. Marquis-nak Debrecenben és Galgahévízen készült képei is szerepelnek itt. Susy elárulja azt is, miért pont ide látogattak el: a külföldi újságírókat a külügyminisztérium vette gondjaiba, ők pedig azt kérték: olyan helyet ajánljanak nekik, ahol élő néphagyományt láthatnak.
Jean Marquis 88 éves, botra támaszkodik, de a tekintete éles. A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban rendezett kerekasztal-beszélgetés után azt is megmondja, kit fotózna le a társaságból, ha gép lenne a kezében. Hazájában a humanista fotográfia egyik legjelentősebb képviselőjeként tartják számon. A besorolással ő is egyetért: az embereket akarta megmutatni a képein, ugyanakkor állítása szerint sosem volt az a típus, aki csak a képre vadászott. Mindig fontos volt neki az empátia, a beszélgetések. Azt például máig meg tudja mondani, a képen szereplő galgahévízi asszonyok közül melyik táncoltatta meg. Jean Marquis-nak és Susy Fischernek mindig emlékezetes marad, hogy 1954 pünkösdjén viseletbe öltözött, ünneplő embereket láttak, és hogy ezekben a nehéz időkben is táncoltak az esküvőkön. – Nemcsak a nyomorúságot és a szenvedést láttuk, hanem azt is, hogy az itt élők mindennek ellenére megpróbálnak boldogok lenni – mondta Marquis. A beszélgetés után azt mondta: sehol nem érezte, hogy ennyi szimpátia áradna felé, mint most Budapesten.
A budapesti riportját a New York Times közölte. Később az 1956-os magyar menekültekről is készített riportot Bécs közelében. Marquis csak rövid ideig volt tagja a Magnum fotóügynökségnek. Capa halála után lépett ki, de továbbra is fotósként dolgozott amerikai és francia magazinoknak. Készített közös kötetet Louis Aragon francia költővel, fotózott francia politikusokat – számos képe van Charles de Gaulle-ról –, készített riportokat az 1968-as diáklázadásokról, de fényképezte a divatvilágot és a párizsi életet is. – Capa szerette volna, ha a fotósok megtarthatnák a képük tulajdonjogát ahelyett, hogy eladják azokat a magazinoknak. Azért hozta létre a Magnum ügynökséget, mert lehetőséget akart adni, hogy szabadúszók legyenek. Bátorítani akarta őket, hogy minél több fotót készítsenek, és úgy mutassák be a világot, ahogy ők látják – mondta Susy Fischer. Capa híressé vált mondatával kapcsolatban („Nem elég tehetségesnek lenni, magyarnak is kell lenned”) megerősíti: tényleg elhangzott – Capa szerette az ilyen bonmot-kat. A másik ilyen, Magyarországon is ismert mondása: Ha nem jó a kép, nem voltál elég közel.
A zseniális fotós Robert Capa életének néhány vidám és számos tragikus pillanatát eleveníti fel az a dokumentumfilm is, melyet a Zsidó Nyári Fesztivál programjában vetítettek le csütörtök este az Uránia filmszínházban. A Közel Capához című film egy véletlenül előkerült könyvnek köszönheti létezését. Friedmann Endre, aki Robert Capa néven lett a világ egyik leghíresebb fotóriportere, a háború után hazalátogatott szülővárosába, Budapestre. Gyerekkori barátjának saját könyvét hozta ajándékba, amelyet meleg szavakkal dedikált. Ez a könyv került véletlenül Hámor Éva kezébe, aki nagyapja hagyatékát rendezgetve lapozott bele a pincében talált régi albumba. Miután nekilátott felkeresni azokat az embereket, akik ismerhették nagyapját és a fotóművészt, hamar kiderült, hogy filmre kívánkozik, amit így megtudott.
Susy Fischer, Jean Marquis és Capa közvetlen munkatársa és barátja, John G. Morris – aki a Life magazin képszerkesztőjeként került szoros kapcsolatba Capával – személyes emlékeiből megrendítő, személyes portré rajzolódott ki. Egykori barátai elmesélték, hogy a bohém, nagylelkű, életművész fotós halál pillanatáig gyászolta egyetlen valódi szerelmét, Gerda Tarót. A két haditudósító együtt dolgozott a spanyol polgárháborúban, ahol Gerdát halálos baleset érte. Robert Capa sohasem tudta feldolgozni társa elvesztését, ezért nem tudott megállapodni egyetlen nő mellett sem. Ezért szakított egyebek mellett a világszép Ingrid Bergmannal is. A filmből az is kiderült a világ leghíresebb haditudósítójáról, aki a spanyol polgárháborúban éppúgy a frontvonalon dolgozott kamerájával, mint ahogy a normandiai partraszállást is az első hullámban örökítette meg, hogy mélyen és szívből gyűlölte a háború minden formáját.
