Molnár Piroska feledhetetlen öngyilkos

Tehén a vacsoraasztalnál, fordított szülés és bizarr szex. Pálfi György Szabadesése éjfekete komédia lett.

Viszonylag szélesebb körben is közismertek a Szabadesés keletkezésének körülményei: a rendező dél-koreai koprodukcióban, rekordgyorsasággal és igen kis pénzből készítette el a filmet, miközben a tervezett nagyszabású Toldi-film környékéről egyelőre csak a huzavona újabb állomásairól értesülhet a közvélemény. De szó sincs holmi „melléktermékről”: a Szabadesés fajsúlyos és az életműbe szervesen illeszkedő filmalkotás. Pálfi a nehéz helyzetre fittyet hányva teljes értékű produkcióval lépett elő, amely egyszerre játékos és dermesztő, merész, mégis fogyasztható.

Rendezői kvalitásait igazolja az is, hogy a film kerettörténete és a hét különállónak tekinthető, szkeccsként is értékelhető epizód alapötletei szinte egytől egyig annyira bombasztikusak vagy éppen banálisak, hogy egy kisebb tehetségű direktor kifulladva, az olcsó közhelyek csábításának súlya alatt meggörnyedve tántorgott volna el a stáblistáig, számos kellemetlen pillanat, erőltetett jelenet kínjában részesítve a magyar filmtől oly sokat már nem remélő hazai nézőt.

Tisztaság fél egészség

Forrás: Vertigo Média

A kisnyugdíjas pár női tagja, a Molnár Piroska játszotta feleség egyszer csak úgy dönt: kilép a reménytelenül elnyűtt, hideglelősen egyhangú életéből. Bevásárlókocsival és szatyorral felszerelkezve felcihelődik a lakótelepi ház tetejére és a mélybe veti magát. Túléli az esést, majd összeszedve magát, kissé még megviseltebben visszaindul a lakásba. A lépcsőkön felkapaszkodva útja egy-egy lakás ajtaja előtt visz el, a néző pedig betekintést nyerhet a hét ajtó mögött rejtező különös mikrovilágok titkaiba.

Az egyik lakásban lelki vezető okítja a spirituális útkeresőket, és igyekszik visszafogni túlbuzgó tanítványát, aki már lazán levitál és aztán majdnem teljesen át is megy a falon. Higiéniamániás szerelmespár él teljesen steril körülmények között, nejlonba tekeredve folytatott, inkább komikus, semmint erotikus töltetű szeretkezésüknek egy felbukkanó csótány látványa vet véget, hogy aztán vérfürdővel záruljon a sajátos légyott. Egy kórus tagjai mulatnak együtt, közöttük meztelenül, mégis észrevétlenül jár-kel az egyik kórustag csinos, de láthatóan elhanyagolt menyasszonya.

Egy asszony úgy dönt: visszaoperáltatja hasába nemrég született kisbabáját. Háromfős család költi el vacsoráját nyomott hangulatban: a papa igazi puritán zsarnok, a kisfiú zavart és ijedt, ahogy az édesanyja is. A nő az apai dühkitöréstől félti túlérzékeny gyerekét, akinek a komfortérzését a legkevésbé sem növeli, hogy egyedül ő látja hármójuk közül a lakásban némán szemlélődő, tekintélyes méretű tehenet. Hárman párban alaphelyzetben él két férfi és egy nő – Pálfi a késődélutáni lagymatag sitcomok és napi sorozatok harsányan debil stílusában mutatja be ennek a fura helyzetnek a fonákságát, a párkapcsolati viszonyokat földbuta közhelyek szintjére gyaluló sémák működését.

Ezek az ötletek önmagukban valójában nem sokkal érettebbek annál, amit egy gimnáziumi filmes szakkör lelkes brainstormingja képes kitermelni, és közben mégis nyomasztó, összetett parabolák kerekednek belőlük Pálfi keze nyomán. Ahogy a legnagyobb szatirikusok Rabelais-tól kezdve Swiften át Kafkáig, úgy Pálfi is egyszerre kegyetlenül pontos és harsányan túlzó, mélyen gondolkodó, ugyanakkor a vásáriságot, a karneváli talmiságot és a kor popkultúráját is belülről ismerő alkotó.

És persze nem a Final Cut rendezőjéről lenne szó, ha nem lehetne minden epizód kapcsán rendezőelődök és fontos filmes kortársak nevét sorolni Almadóvartól Lars von Trieren át Hanekéig. Ugyanakkor a kollégák befolyása inkább csak áttételes, megidézésük még csak nem is erőltetett posztmodern ügybuzgalom, hanem egy, a filmtörténetet rendkívül alaposan ismerő, a jelenlegi európai filmgyártás szellemi áramlatait kreatívan magába szívó autonóm szerző eszköztárának gazdagságát jelző sajátosság. Mert közben Pálfi összetéveszthetetlen, egyszerre szenvtelenül hűvös, vizuálisan tobzódó és a műfajokat ördögi rafinériával keverő szerzői stílusa minden képkockán átsüt, és ettől lesz ez a filmje – mint a korábbiak is – olyan, mint egy autóbaleset: felkavaró látvány, de nem tudjuk a tekintetünket másfelé fordítani.

Pálfi örömfilmezésébe bőven belefér, hogy először egy olyan kisrealista szociodrámával indítson a nyugdíjas házaspár kisszerű hétköznapjainak bemutatásával – Molnár Piroska egészen páratlan játékával, Benedek Miklós méltó kíséretében –, amire egy egész játékfilmet lehetne építeni. Majd a legnagyobb természetességgel váltogatja a hangulatokat, a nézőpontot, vagy kanyarít őrült stílusparódiát – egyszerre képes a mai magyar valóságról érvényes tanulságot és kérdéseket megfogalmazni, de gondolati háttere, az általa körbejárt pszichológiai játszmák és alaphelyzetek egyetemességéhez sem férhet semmi kétség. És ha ehhez még hozzávesszük a remek színészvezetést, a jól megírt párbeszédeket és az összetett zenei hátteret, akkor tényleg nem lehet oka panaszra a nézőnek, még akkor sem, ha vannak kevésbé sikerült epizódok is, mint amilyen a tisztaságmániás szerelmespár szomorú históriája.

Az utókor dolga lesz eldönteni, milyen korszakát éli éppen a magyar film, de egy dolog már most biztos: szerencsések vagyunk, hogy létezik és alkot egy magyar filmrendező, akit Pálfi Györgynek hívnak.

(Szabadesés. Színes, magyar–dél-koreai–francia játékfilm, 89 perc, 2014. Rendező: Pálfi György. Forgalmazó: Vertigo Média)