Molnár Piroska feledhetetlen öngyilkos

Tehén a vacsoraasztalnál, fordított szülés és bizarr szex. Pálfi György Szabadesése éjfekete komédia lett.

Egy asszony úgy dönt: visszaoperáltatja hasába nemrég született kisbabáját. Háromfős család költi el vacsoráját nyomott hangulatban: a papa igazi puritán zsarnok, a kisfiú zavart és ijedt, ahogy az édesanyja is. A nő az apai dühkitöréstől félti túlérzékeny gyerekét, akinek a komfortérzését a legkevésbé sem növeli, hogy egyedül ő látja hármójuk közül a lakásban némán szemlélődő, tekintélyes méretű tehenet. Hárman párban alaphelyzetben él két férfi és egy nő – Pálfi a késődélutáni lagymatag sitcomok és napi sorozatok harsányan debil stílusában mutatja be ennek a fura helyzetnek a fonákságát, a párkapcsolati viszonyokat földbuta közhelyek szintjére gyaluló sémák működését.

Ezek az ötletek önmagukban valójában nem sokkal érettebbek annál, amit egy gimnáziumi filmes szakkör lelkes brainstormingja képes kitermelni, és közben mégis nyomasztó, összetett parabolák kerekednek belőlük Pálfi keze nyomán. Ahogy a legnagyobb szatirikusok Rabelais-tól kezdve Swiften át Kafkáig, úgy Pálfi is egyszerre kegyetlenül pontos és harsányan túlzó, mélyen gondolkodó, ugyanakkor a vásáriságot, a karneváli talmiságot és a kor popkultúráját is belülről ismerő alkotó.

És persze nem a Final Cut rendezőjéről lenne szó, ha nem lehetne minden epizód kapcsán rendezőelődök és fontos filmes kortársak nevét sorolni Almadóvartól Lars von Trieren át Hanekéig. Ugyanakkor a kollégák befolyása inkább csak áttételes, megidézésük még csak nem is erőltetett posztmodern ügybuzgalom, hanem egy, a filmtörténetet rendkívül alaposan ismerő, a jelenlegi európai filmgyártás szellemi áramlatait kreatívan magába szívó autonóm szerző eszköztárának gazdagságát jelző sajátosság. Mert közben Pálfi összetéveszthetetlen, egyszerre szenvtelenül hűvös, vizuálisan tobzódó és a műfajokat ördögi rafinériával keverő szerzői stílusa minden képkockán átsüt, és ettől lesz ez a filmje – mint a korábbiak is – olyan, mint egy autóbaleset: felkavaró látvány, de nem tudjuk a tekintetünket másfelé fordítani.

Pálfi örömfilmezésébe bőven belefér, hogy először egy olyan kisrealista szociodrámával indítson a nyugdíjas házaspár kisszerű hétköznapjainak bemutatásával – Molnár Piroska egészen páratlan játékával, Benedek Miklós méltó kíséretében –, amire egy egész játékfilmet lehetne építeni. Majd a legnagyobb természetességgel váltogatja a hangulatokat, a nézőpontot, vagy kanyarít őrült stílusparódiát – egyszerre képes a mai magyar valóságról érvényes tanulságot és kérdéseket megfogalmazni, de gondolati háttere, az általa körbejárt pszichológiai játszmák és alaphelyzetek egyetemességéhez sem férhet semmi kétség. És ha ehhez még hozzávesszük a remek színészvezetést, a jól megírt párbeszédeket és az összetett zenei hátteret, akkor tényleg nem lehet oka panaszra a nézőnek, még akkor sem, ha vannak kevésbé sikerült epizódok is, mint amilyen a tisztaságmániás szerelmespár szomorú históriája.

Az utókor dolga lesz eldönteni, milyen korszakát éli éppen a magyar film, de egy dolog már most biztos: szerencsések vagyunk, hogy létezik és alkot egy magyar filmrendező, akit Pálfi Györgynek hívnak.

(Szabadesés. Színes, magyar–dél-koreai–francia játékfilm, 89 perc, 2014. Rendező: Pálfi György. Forgalmazó: Vertigo Média)