− A Harbour című dalban a következő sorokat énekled: „Egy 14 éves megtört lány nem mesélhette el, hogy mit tettek vele a pokolban.” Személyes élményeidről olvashattunk korábban, ezekről nem kérdezlek. Az azonban érdekelne, hogy mit éreztél, amikor 2009-ben nyilvánosságra hozták, milyen visszaélések történtek évtizedeken át az ír egyházi nevelőintézetekben? Amikor évtizedekkel ezelőtt felszólaltál mindez ellen, elmebetegként pecsételtek meg, a karriered sikere derékba tört. Kért valaki elnézést tőled 2009 után?
− Ezen így konkrétan nem gondolkodtam, mert a 2009-es jelentés nem rólam szólt személyesen. De most, hogy kérdezed, valóban, sokan elnézést kértek azóta.
− A kezdeti rajongással ellentétben a záródalban már arról énekelsz, hogy veszélyes pusztán a „vágy villamosán utazni” és fontosabb megtanulnunk önmagunkat szeretni. Ez egy végső következtetés?. Vagy a kör újra indul egy újabb fejvesztéssel, egy következő szerelemmel?
− Ez a dal figyelmeztetés a vágyak hajhászásával szemben, ami sok bajba keverheti az embert. Biztonságosabb, ha egy kapcsolatban nemcsak a másikat csodáljuk, hanem önmagunkat is tiszteljük. De persze: a kör újra kezdődik. Újra és újra.
− Sokat írtak rólad és személyes sorsodról a médiában az évtizedek során. Arról azonban keveset, hogy mindeközben négy gyermeket is felneveltél. Mik voltak a legfontosabb elvek a nevelésük kapcsán?
− Ha megkérdeznéd őket, talán – és remélem – valamennyien azt válaszolnák, hogy mindig úgy próbáltam nevelni őket, hogy vállalják személyiségüket és cselekedeteiket: hogy száz százalékban önmaguk legyenek!
