− Sinéad, az új album nyitódalának címe How about I be me (Mi lenne, ha önmagam lehetnék?), ami megegyezik legutóbbi albumod címével is. Te mindig kimondtad, amit gondoltál. Sokszor bajba is kerültél emiatt. Ennyire fontos számodra ez az üzenet, vagy ennyire küzdened kell ezért még ma is?
− Valójában a dal egyszerűen nem lett kész időre az előző albumra. De igen, fontos számomra ez az üzenet. Az 8 good reasons és a Streetcars mellett ez egy olyan dal az albumon, amelyik rólam szól. A többi inkább kitalált személyekről. Valójában ez a dal válasz az ír médiának. Írtam pár cikket a szexualitás témakörében, amelyek miatt nagyon nekem estek. Ezzel a dallal azt akartam üzenni, hogy senki ne mondja meg nekem, hogy ki vagyok és hogyan éljek. Jó lenne, ha ezt én, magam dönthetném el.
− Mire utal az album címe, amelyben kijelented, hogy nem játszod a főnököt, hanem, az te magad vagy?
− Egyrészt: úgy éreztem, hogy visszaadja az album dalainak lényegét, amelyben a női főszereplő, a kezdeti, szerelmi rajongás után ráébred, hogy a rajongásnál több kell egy biztonságos kapcsolathoz. De arra is utal, hogy egy több évtizedes karrierrel és sikerrel magam mögött a mai napig nem vesznek komolyan nőként a zenei szakmában. Bár úgy tűnik, te vagy a főnök a saját karriered tekintetében, de valójában, a háttérben szinte néma vagy, nem hallgatnák rád.
− Az albumot hallgatva, egy nyugodt, kiegyensúlyozott, felnőtt nőt hallhatunk, aki megbékélt a férfiakkal is.
− Mindenképp. Nem akarok a múlton rágódni. A jelenre és a jövőre koncentrálok. A férfiakat pedig nagyon is szeretem. Elképzelhetetlen lenne az életem nélkülük vagy szerelem nélkül. Valójában ez az első albumom, amely kizárólag szerelmes dalokból áll. Már nagyon rég szerettem volna egy ilyen lemezt készíteni.
− Ha már szerelem: a Your Green Jacket-ben – ahogy említetted is – egy lányról énekelsz, aki ártatlan odaadással rajong egy férfiért. Felnőtt nőként, akit nem egy csalódás ért az életben, tudsz még őszintén rajongani valakiért?
− Persze. Nap mint nap. Főleg, kedves, vicces, érzéki emberekért tudok rajongani. De igazából szerelmes voltam a férfiak 75 százalékába, akikkel valaha találkoztam. (Nevet.)− Számos előadóval együttműködtél a karriered során, de az utóbbi években, többször is John Granttel, akit általad fedezhettem fel. Köszönet érte. Kiket hallgatsz mostanában?
− Szívesen. Igen, nagyon kedvelem John zenéjét. Feldolgoztam az egyik dalát az előző albumomon, így ismerkedtünk meg. Fontosabb azonban, hogy egy kiváló barátság alakult ki közöttünk. Igazából az aktuális előadók közül keveset ismerek. Mostanában sokat hallgatok chicagói, úgynevezett happy blues-t.
− A Harbour című dalban a következő sorokat énekled: „Egy 14 éves megtört lány nem mesélhette el, hogy mit tettek vele a pokolban.” Személyes élményeidről olvashattunk korábban, ezekről nem kérdezlek. Az azonban érdekelne, hogy mit éreztél, amikor 2009-ben nyilvánosságra hozták, milyen visszaélések történtek évtizedeken át az ír egyházi nevelőintézetekben? Amikor évtizedekkel ezelőtt felszólaltál mindez ellen, elmebetegként pecsételtek meg, a karriered sikere derékba tört. Kért valaki elnézést tőled 2009 után?
− Ezen így konkrétan nem gondolkodtam, mert a 2009-es jelentés nem rólam szólt személyesen. De most, hogy kérdezed, valóban, sokan elnézést kértek azóta.
− A kezdeti rajongással ellentétben a záródalban már arról énekelsz, hogy veszélyes pusztán a „vágy villamosán utazni” és fontosabb megtanulnunk önmagunkat szeretni. Ez egy végső következtetés?. Vagy a kör újra indul egy újabb fejvesztéssel, egy következő szerelemmel?
− Ez a dal figyelmeztetés a vágyak hajhászásával szemben, ami sok bajba keverheti az embert. Biztonságosabb, ha egy kapcsolatban nemcsak a másikat csodáljuk, hanem önmagunkat is tiszteljük. De persze: a kör újra kezdődik. Újra és újra.
− Sokat írtak rólad és személyes sorsodról a médiában az évtizedek során. Arról azonban keveset, hogy mindeközben négy gyermeket is felneveltél. Mik voltak a legfontosabb elvek a nevelésük kapcsán?
− Ha megkérdeznéd őket, talán – és remélem – valamennyien azt válaszolnák, hogy mindig úgy próbáltam nevelni őket, hogy vállalják személyiségüket és cselekedeteiket: hogy száz százalékban önmaguk legyenek!
− Így már valóban értem az album nyitó dalának számodra meghatározó üzenetét. Köszönöm az interjút, Sinéad.
