– Miképp tekint vissza immár anyaként arra a rendhagyó jelenetre, amelyben egy elnyomott anyát játszik?
– Meglehetősen furcsa a jelenet, már csak azért is, mert az ember sosem szeretne ilyen helyzetbe kerülni. A mi történetünk a Szabadesésben egy frusztrált családról szól, amelyben az apa elnyomja a feleségét és a kisfiát is. A fiúnak a fantáziájában ezért megjelenik egy bika, amely jelen van mindenhol, a vacsoraasztalnál és a gyerekszobában is. A karakterem annyira függ a férjétől, és annyira fél tőle, hogy a gyereknevelés és ő maga is feláldozódik a szituációban. Ez nem egy hálás helyzet sem filmen, sem az életben, ám annál izgalmasabb volt eljátszanom. Külön kihívás volt továbbá, hogy a jelenetben egy bikának álcázott tehénnel forgattunk, amit a történet szerint a férjem és én nem látunk, csak a gyerek. Képzelheti, hogy mennyire nehéz volt nem észrevenni az embernél hatszor nagyobb méretű állatot! Ráadásul a hatalmas termete miatt nagyon féltettem mind Jancsit (a gyerekszereplőt), mind magamat. Még úgy is, hogy három cowboy állt lasszóval készen arra az esetre, ha az állat megindulna. (Nevet.) A félelmemet az is fokozta, hogy a jelenetet januárban vettük fel, s akkor már három hónapos terhes voltam. Ilyen extrém helyzetben színészként még nem voltam, talán csak az jut erről eszembe, amikor Szabó István Az ajtó című filmjében előbb meg kellett ütnöm egy gyereket, majd kútba kellett ugranom. Ezt a filmben mindössze néhány másodperces jelenetet két napig vettük fel, de annyira összetett volt a helyzet és olyan intenzíven éltem meg, mintha 22 napig tartott volna a felvétel.
– Szerepe szerint egy kiszolgáltatott, alárendelt anyát alakít. Mit gondol a filmbeli családi viszonyokról, mennyire állt távol öntől ez a karakter?
– Én olyan ember vagyok, aki kimondja, ha bármi baja van. Hiszem, hogy csak úgy lehet tartósan és kiegyensúlyozottan együtt élni a párunkkal, ha mindent megbeszélünk egymással. Ellenkező esetben csak gyűlnek a gondok, aminek tényleg szétválás lesz a vége. A karakterem viszont mindent elfojt, és nem mer semmire sem szólni. Kívülről nézve meglehetősen pszichológiai eset az övé, és ami az egészben a legszomorúbb, hogy rengeteg ember él a valóságban hasonló helyzetben. Ilyen értelemben tanító célzatú is lehet a jelenet: ha valaki magára ismer, ezután talán tesz valamit a tarthatatlan állapot ellen. Egyébként nem csak a mi jelenetünk volt ilyen: a Szabadesés valamennyi epizódja ilyen elvont élethelyzeteket mutat be.– A rendező szerint a Szabadesés a legbelső félelmeinket mutatja be. Melyik áll közülük önhöz a legközelebb?
– A mi epizódunk az önfeláldozásról szól, ahol az alárendeltségnek olyan foka látható, amikor az ember maga szinte már megszűnik létezni. A legnagyobb félelem ebben éppen az, hogy hogyan tud egyensúlyban lenni az ember saját személyisége egy kapcsolatban úgy, hogy ne sérüljön se önmaga, se a párja, se a gyereke. Ami a Szabadesés többi félelmét illeti, azt hiszem, mindegyikben van valami, amit megértek, és amire vigyáznom kell, nehogy velem is megessen. Például a Molnár Piroska és Benedek Miklós által alakított idős házaspár civódásáról az jut eszembe, hogy nem szeretnék ilyen lenni időskoromra. Egyedül egy epizóddal nem tudtam azonosulni: az emberpróbáló szülési jelenettel. Azt a részt nem is néztem, inkább behunytam a szemem.
