– Ahogy elnéztem a Törzsutas a vadonban sorozat epizódjait, ahol a legextrémebb helyzetekbe került, arra gondoltam, hogy az iskolában ön volt a keménygyerek? Vagy egyszerűen csak a Jackass és egyéb képtelen tévé reality- túlteljesítése lebegett a szeme előtt?
– Nem, sőt én afféle szociálisan félszeg kívülálló voltam, és inkább azzal tűntem fel, hogy más voltam, mint a többiek, bár közben mindenki barátja szerettem volna egyidejűleg lenni. De alapvetően mindig a saját utamat jártam, nem érdekelt, hogy mi van a focival meg a suliban.
– Olvastam, hogy első kalandja a vad természettel 18 évesen történt meg.
– Valóban. Már középiskolában nagyon szerettem a természetet, az állatokat, saját akváriumom volt, és az egész akkor materializálódott, amikor elmentem nyolc hónapra Ecuadorba és ott megismertem a dzsungelt. Itt kezdtem el megismerkedni a helyi kultúrával, és szembesültem azzal, hogy mennyire mások az emberek és az életmód az Egyesült Államok határain kívül. Egyebek mellett azért, mert ha Ecuadorban eltöltött hónapok alatt nem azt ettem volna, amit a helyiek, akkor éheztem volna. (Nevet.) Alapvetően csak a növény- és állatvilággal akartam jobban megismerkedni, de ott fogalmazódott meg bennem az elhatározás, hogy biológus legyek, és utána jött az ötlet, hogy a Hawaii Egyetemre jelentkezzek, biológia–etnológia–trópiusi ökológia szakra. Ecuadorba pedig azóta is évente járok.
– Hogyan választotta ki a világ legizoláltabb törzseit a Törzsutas a vadonban című sorozathoz? Csak merengett egy földgömb előtt, és rábökött a legextrémebb pontokra?
– Mindig is érdeklődéssel nézegettem a világ népeit, és igyekeztem különösképpen azokat megjegyezni, amelyeket alkalomadtán közelebbről megismernék. Másrészről a gyártás során a producerek részéről is megfogalmazódott, hogy őszinte és hiteles képet adjunk a világ olyan tájairól és népeiről, amelyek kiváltképp figyelemre méltók.
– Hogyan vette fel az elzárt törzsekkel a kapcsolatot? Egyáltalán volt bármilyen előzetes kommunikációs lehetősége? Vagy csak betoppan az ember mondjuk az inuitokhoz, és ők készséggel fogadják a vadidegeneket?
– Nem. Oda kellett utaznunk minden egyes törzshöz, soha nem voltak előzetes elvárásaink. Először az állatokkal ismerkedtünk meg, és azon keresztül reménykedtünk, hogy kapcsolatot tudunk teremteni a helyi emberekkel is. Aztán szerencsés esetben barátokra tesz szert, vagy bemutatják olyan embereknek, akik a barátai lesznek és új lehetőségeket teremtenek a helyi közösség és viszonyok jobb megismerésére. Minden törzsnél sok munkánk volt abban, hogy végül a forgatás megvalósulhatott. Hiszen, gondoljon bele, végső soron mégis megzavartuk a napi rutinjukat, és például nem lehetett vadászatuk közben megállítani őket egy felvétel kedvéért, mert ha nem fognak semmit, akkor éhen maradnak. Ezért is határoztam el, hogy mindenben igyekszem ugyanúgy viselkedni, tenni, ahogy ők. Így vált a munkánk a kultúrák ünnepévé.
– Jól értettem, hogy valamennyi kultúrát egyetlen év alatt járta be? Elképesztően intenzívnek hat ez látatlanban is.
– Számomra minden nap olyan volt, mintha álmodnék. (Nevet.) Szerencsém volt, mert semmilyen egészségügyi problémám nem volt, igaz, nehéz volt mondjuk mínusz 20 fokból plusz 50 fokba utazni és akklimatizálódni egyik napról a másikra. A hőmérséklet-ingadozás volt talán a legdrasztikusabb dolog számomra az eltöltött hónapok alatt. Ha milliomosok lennék, egész életemben azt csinálnám, mint ebben az egy évben: ezek között az emberek és nomád körülmények között élnék a természetben és tanulnék ezektől a fantasztikus emberektől. Többet nem is kívánhatnék.
– Mi volt a legextrémebb élménye? A nyers tehénvér ivásához és az élő állatból való lecsapolásához képest volt egyáltalán bármi, amit visszautasított, hogy nem csinálja meg?
– A legfontosabb szempont az volt számunkra, hogy mindent pontosan ugyanúgy csináljunk, mint az őslakosok, semmi sem volt mű, megrendezett vagy valótlan. Amerre a televíziózás ma tart, úgy éreztem, ezt nem is engedhetnénk meg magunknak. Ami pedig a legnagyobb kihívást illeti, az afrikai kalandok is emberpróbálóak voltak, de a legdurvább, amikor lemerültünk a sarkkörön a jégpáncél alá. Pontosan olyan rémisztő volt, amilyennek a felvételen látszott, és atyám, hihetetlen szorult helyzetbe kellene kerülnöm, hogy még egyszer megcsináljam! Nem kérdés, hogy ezek volt életem legnehezebb pillanatai.
