Kitört az anarchia a Ludwigban

Senki nem fog Molotov-koktélt dobálni a Ludwig új kiállítását megnézve. De azért több izgalom jól jött volna.

Olyan a Ludwig Múzeum új kiállítása, mint az ismert népdalban a mogyorófavirág: sokat ígér, keveset ád. Ennek alátámasztására elég csak egy egyszerű kísérletet elvégeznünk. Nézzük meg a kiállítást, majd az eredeti cím szavait – anarchia, utópia, forradalom – cseréljük más szavakra, mondjuk arra, hogy rendszerváltás, dekonstrukció, popart, és nagyon se távolabb, se közelebb nem kerülünk a válogatás mélyén meg (nem) húzódó koncepcióhoz.

Vállalása szerint többek között arra keresné a választ a kiállítás, hogy huszonöt évvel a vasfüggöny leomlása után mit mondhatunk arról, hogy „elindítója a művészet lényeges társadalmi, politikai változásoknak, vagy inkább reagál rájuk”.

Erős hívószavak, de a koncepció maga meglehetősen homályos marad, és ezen nem segít a kiállítás elején olvasható bevezetőszöveg sem, amely bár ugyan joggal jegyzi meg, hogy például Marcel Duchamp – sokakhoz hasonlóan, tehetnénk hozzá – forradalmár volt a művészetben, igazán hasznosítható fogódzót nem ad a válogatás összefüggéseinek mélyebb megértéséhez.

Mert ha úgy vesszük, akkor Duchamp valóban forradalmár volt, de ugyanannyira jó példa arra is, hogyan lehet a forradalmi hevületből jól működő művészeti franchise-t építeni, vagyis annak a nagyon is jellemző folyamatábrának az egyik hatásos illusztrációja, ahogy a kiállítás címében megfogalmazott fogalmak nevében fellépő alkotótól eljutunk a múzeumi shopig.

A térségünkben az elmúlt harminc évben alkotó művészek munkáiból válogató tárlat egyik tanulságos vonása éppen az, ahogy megmutatja: a politikai marketing és az ideológiai szimbolika hogyan hasznosítható és értelmezhető újra az alkotói önkultusz építésében, jellemzően persze ironikus és kevésbé csak narcisztikus vagy öntetszelgő gesztusokkal.

Erre kínálnak jó példát Jonathan Meese egyes művei, amelyek egyfajta „magándiktatúra”, egyszemélyes önkultusz ironikus tárgyait állítják előtérbe. Olyan metszéspont jön így létre, ahonnan belátható egyszerre az önkényuralmi ikonográfia és a jelenkor „minden ember egy önálló kultúra” címszóval is leírható, selfie-kben tobzódó vizualitása is.

Ilyen átfogó merítést és ennyire hatásos koncepciót Meese munkáin kívül drMáriás külön termet érdemlő festményei kínálnak. A hajléktalanként fekvő Engelstől a pszichedelikus ikonként ránk tekintő Putyinon át az amerikai absztrakt expresszionizmussal „találkozó” Sztálin-portréig számos olyan jól sikerült vicc sorjázik drMáriás munkáinak önálló tárlatként is felfogható válogatásában, amelyek kellő mélységben tematizálják politika és művészet kapcsolatát.

Sajátosan ékelődnek be a kiállítási anyagba a szíriai gyerekrajzok, amelyek sajnálatos módon kivétel nélkül a fegyveres erőszakot dokumentálják. A gyermeki képzelet mindent a legszélesebb demokratizmussal befogadó őszinte és gesztusmentes reflexiója fényében még kimódoltabbnak tűnik egy-egy, a kiállításon helyet kapott kortárs alkotás.

Persze ne legyünk igazságtalanok, mert nem egy közülük nagyon is méltó a figyelemre. Így például Szombathy Bálint Jugoszlávia dekonstrukciója című sorozatának a keletkezési története szerves része a kész műnek, hiszen a színhibás jugoszláv zászlókat felhasználó széria eredetileg csak vázlat formájában juthatott el a vasfüggönyön túlra, a kész műveket kiküldeni a hetvenes években túl kockázatos lett volna.

A sajátos kelet-közép-európai emlékezetpolitika szempontjából is tanulságos SI-LA-GI „információs táblája”, amelyre azt vezette fel a művész, hogy melyik európai nemzetnek melyik más nemzettől kell bocsánatot kérnie és miért. Széttartó és laza koncepció, és néhány erős mű jellemzi a kiállítást. A forradalom ezúttal elmaradt.

(Anarchia. Utópia. Forradalom. Ludwig Múzeum. Megtekinthető 2015. január 4-ig.)