Somogyi Győző: Tündéri teret szeretnék létrehozni

Kossuth- és Munkácsy-díjas festő- és grafikusművész, egyébként pedig hagyományőrző huszár: Somogyi Győző.

– Hogyan, mikor született meg a kiállítás gondolata?
– Amikor úgy öt évvel ezelőtt arra gondoltam, hogy néhány év múlva hetvenesztendős leszek, a Műcsarnokhoz fordultam, hogy a születésnapom alkalmából szeretnék az intézményben gyűjteményes kiállítást rendezni. Az akkori igazgató azt mondta, ő hamarosan leköszön, forduljak majd a következőhöz. A következő pedig azt mondta, amit József Attila versében Horger Antal úr: „Ön, amíg e földön élek én, / nem lesz tanár e féltekén ”, azaz kerek perec egyszer s mindenkorra elutasított. Mindezt elkeseredve elmondtam Makovecz Imrének, a Magyar Művészeti Akadémia elnökének, aki azzal vigasztalt, hogy ne féljek, majd a Vigadó Galériában csinálnak nekem kiállítást. És valóban. Sajnos Makovecz Imre közben meghalt, s az épület rekonstrukciója is eltartott egy ideig, az MMA új vezetése azonban emlékezett az ígéretre, így lett meg a jubileumi születésnapi tárlatom hetvenkét éves koromban.

– Mások a terek, a méretek itt, mint a Műcsarnokban, bár ami az alapterületet illeti, ez a három teremből álló galéria sem éppen kicsi. Meg lehetett itt csinálni az életmű-kiállítást?
– Életmű-kiállításról beszélni nem lehet, mert noha a festményeim három sorban függenek a falon egymás felett, csak a képeim fele fért ki. Nagyon sok kedves művem hiányzik, ami itt látható, az részben az én birtokomban van, nagyon sok pedig magángyűjtemény része.

– Közgyűjteményből nem is kölcsönzött?
– De, a nagy sorozatok jórészt közgyűjteményekben vannak, nálam el sem férnének. Ellentmondásosnak tűnik ez a dolog, hiszen nagyon lassan dolgozom, a tojástempera követelményei szerint, de ne feledjük el, hogy negyven év terméséről van szó. Salföldön, ahol élünk, jórészt az utolsó öt évben született művek vannak, no meg természetesen a családi arcképsorozat, amely a következő években tovább gyarapodik. Az apai ág egyébként a Subics horvát főnemesi dinasztia, a Zrínyiekkel is rokon, a név nagyon jól hangzik ma is, de mi ennek a dinasztiának egy nagyon szegény somogyi paraszti ágából származunk, innen ered a Somogyi név is. Itt, a középső képen Dalmával együtt festettem le magam, akivel negyven éve vagyunk házasok. Azután megfestettem például Somogyi Márk fotóművészt, a fiamat, aki gyerekként került ki Svájcba és huszonkét éves korában települt haza, Raffay Dávid szobrászművészt, akit feleségem hozott a családba, s aki a Szent Családot ábrázoló képen látható nagy kackiás bajusszal Igazi Kárpát-medencei „mischung” vagyunk, vagyis színtiszta magyarok.

– A színtiszta Somogyi Győzőnél vagy harminc éve legalább azonos a tiszta színnel, a szó legszorosabb értelmében. Képein valósággal ragyognak a tiszta, keveretlen színek, derűs, pannon, mediterrán életérzést sugallnak. De – legalábbis ami a színeket illeti – nem mindig volt ez így. Jól emlékszünk még a hetvenes évek fekete-fehér rajzaira, szitanyomataira.
– De ott is két tiszta színről van szó, a legkontrasztosabbakról, a feketéről és a fehérről. Akkoriban Budapesten éltem, munkáskörnyezetben, nem igazán láttam színeket. De a grafika a maga tömörségével nem alacsonyabb rangú a legszínesebb festői világnál sem. Színesben egyébként nem lehet politikai üzeneteket belemagyarázni, itt minden a szépségnek van alárendelve.

– Formális logikai alapon akkor viszont a feketébe nem is kell belemagyarázni, mert eleve benne van?
– Igen. Nem mondom, hogy magam eleve tudatosan küldözgettem annak idején ilyen üzeneteket. Elindul a rajz a részletszépségeket követve, de egyszer csak megjelenik a papíron az, ami a fejemben van. Remélem, nem direkten, de benne van. A másik dolog, hogy a grafikába bele lehet vinni kritikai mozzanatokat, groteszk elemeket is. Festménynél nem, mert meghal. A grafika tud egyszerre szép lenni és kritikus. De ott is a szépség a legfontosabb.

– A „szép csúnya emberek a legfontosabbak”, ahogyan akkoriban Somogyi Győző lapjairól szólva írták a kritikusok, én magam is nemegyszer. Ilyen lények csak ezeken a grafikákon voltak láthatóak az akkori kortárs magyar művészetben.
– Nem tudom, ki találta ki a kifejezést, de jó. Az biztos, hogy tudatosan szembe akartam szegülni egyrészt a szocreál erőtől duzzadó és az amerikai fogyasztó happy-ideáljával. A megtört ember szépsége érdekelt vagy a gyermekeké, amely magától értetődő, mint a létezés. Hét évig fizikai munkásként dolgoztam nyomdában, közben Csepelen laktam két évig, újabb két éven át pedig az Illatos úti dzsumbujban, ott voltak körülöttem ezek az emberek, akiket egyszerűen szerettem. Rengeteg szépséget láttam a lepusztult épületekben, a gumicsizmás emberekben. Egyébként én is többnyire gumicsizmában járok. Falun, sárban, esőben az a legpraktikusabb viselet. Amennyire vonzódom a szentekhez, a hősökhöz, a papokhoz és a magyar királyokhoz, annyira vonzódom az egyszerű munkásokhoz és parasztokhoz is, azokhoz a kasztokhoz, amelyek a társadalmat fenntartják. Brókerekhez vagy számítástechnikusokhoz nem tudnék ennyire vonzódni, bármilyen derék emberek is legyenek.

– Mi adta a döntő lökést ahhoz, hogy két szín, a fekete és a fehér mellett megjelenjen művein az egész színskála, s hogy a grafikák helyett a festmények kerüljenek művészete középpontjába?
– Mindig is vonzódtam a színekhez, a terem egyik sarkában az a svájci táj a hetvenes években készült mész-túró kazeinnel, ezzel a középkori technikával. Akkoriban sok szitanyomatot készítettem, s szerettem volna nyolc-tíz színnel színes szitát csinálni. Egyébként mindig nyomdász szemmel látok, nyomdász fejjel gondolkodom ma is, hiszen sokáig az voltam. A fekete-fehér is ilyen, vagy-vagy alapon épül nálam. És a festményeknél is a legvilágosabb színekkel kezdek, a sárgákkal, a rózsaszínekkel, a vörösekkel, majd a kékekkel, zöldekkel, s csak azután jön, ha kell, a fekete. A nyolcvanas évek elején találtam rá a tojástemperára, s akkoriban jöttem rá arra is, hogy minden az alapozáson múlik. A tojástempera ezer évre ki van találva. A Cennini-féle traktátus alapján használom a színeket, csak olyanokat, amelyek időállóak, fénytartóak. De úgy korszakolni, hogy előbb a grafikák, később a festmények, nem lehet, hiszen ma is készítek fekete-fehér rajzokat s nyomtatok szitával – csak ehhez ma már segítséget használok. Ma már egészen jó digitális technikák is vannak egyébként, használom azokat is, például az ötödik szinten kiállított huszárábrázolásokhoz.

– Az öltözékrekonstrukciók mellett zászlórekonstrukciók szerepelnek ebben a teremben
– Igen, mintegy kilencven darab zászlót rekonstruáltam, ezek az eredetit közelítő méretben szerepelnek a teremben. A célom az, hogy a történelem minden korszakának katonai viseletét rekonstruáljam, olyan pontossággal, hogy a munkáim alapján el lehessen készíteni a viseletet, amelyet a hagyományőrzők felhasználnak, a róluk készült fotókat viszont újabb rajzok készítéséhez használom fel. Ennek a kiállításrésznek külön megnyitója is lesz október 18-án a katonai hagyományőrzők és családtagjaik, barátaik számára.

– Amelyen Somogyi Győző kettős minőségben vesz részt: egyrészt kiállító művészként, másrészt hagyományőrzőként, hiszen nem is egy ilyen csoportnak a tagja. Hol és milyen rangban „szolgál”?
– Igen, huszár vagyok magam is, ebben a közegben élek és halok, a művész és a hagyományőrző tevékenysége nemcsak hogy jól megfér együtt, hanem külön ihletést, impulzusokat jelent. A hagyományőrzők az én rajzaim alapján öltözködnek, s az ő öltözékük alapján készülnek a rajzaim. A Radetzky huszároknál őrmester vagyok, a salföldi kopjásoknál kapitány. A hetvenedik születésnapomra díszkardot kaptam, több bandérium megtisztelt Salföldön látogatásával.

– Festészetében különös jelentősége van a csataképeknek, illetve a lovasjelenetek ábrázolásának. Bocskai letelepíti a hajdúkat, Negyvennyolcas honvédtábornokok, középen Görgeyvel
– Csontváry szerint a csatakép a legmagasabb rendű téma, amelynek méltó visszaadásához minden festőnek alaposan föl kell kötnie az alsóneműjét, és én ezt alá is írom. Itt a heroikus idealizálást és a véres realitást kell egyesíteni úgy, hogy a kép szép legyen – nekem ez a célom. Az a szürkeség, amely a fogalmaink szerint az első világháborúhoz tapad, idegen tőlem. A vér vörös színe is az idealizált hősiességhez kötődik. Egervár ostromát látja az egyik képen, a kolíni csatát a másikon vagy Széchenyi Istvánt a tolentinói csatában – a történelemben élek, papírkatonákkal is hitelesen modellezem a csatákat, az alakulatokat. De minden művemnél igen lényeges, hogy nincs rajtuk valóságos tér és perspektíva, egy tündéri vagy mennyei teret szeretnék létrehozni.

– Eggyé válik az égi és a földi szféra, mint például ezen a Szűz Máriát a kisdeddel szentek társaságában ábrázoló alkotáson?
– Balatoni Madonna – ez a címe ennek a képnek, szárnyas oltár, egy kápolnában van a Balaton-felvidéken. Van a művészet történetében néhány állandóan újrafestett képtípus, például a Madonna a gyermekkel, Krisztus a kereszten és sorolhatnám tovább, ezeket milliószor és milliószor megfestették, és meg is kell festeni ezután is. Én is szeretném ezeket megfesteni, mégpedig úgy, hogy létrejöjjön egy magyar képvilág, amelyet azután mások tovább gazdagítanak vagy éppen felhasználnak, újraértelmeznek. Az elmúlt évszázadokban, a háborús pusztítások miatt százezerszám semmisültek meg művészi értékeink, ezeket próbálom újrateremteni. Ugyanúgy a magyar tájnak is vannak szimbolikus, szent helyei, mint például Torockó vagy a Balaton-felvidék vulkánjai.

– Igaz, ahogyan egyébként a régi idők mestereinél, időnként van egy kis csalás abban, amit csinál, hiszen kiemeli a helyet, megnöveli a hegy magasságát, de éppen azért, hogy jelentősége, szentséges jellege erősebben érvényesüljön
– Itáliának vannak olyan tájai, motívumai, a hegyek a ciprusokkal, amelyek beleégtek az emberek szemébe – hasonlóképpen szeretném én is, hogy a magyar táj is beleégjen a szemekbe. Utolsó külföldi utamon, Görögországban döbbentem rá – miközben persze a táj szépsége megragadott, jó néhány képet is festettem ott, ott kaptam a bátorságot, hogy merjek nagyon színes színekkel festeni, hiszen itthon ritkán olyanok a viszonyok, hogy a táj fényessége érvényesüljön –, hogy nekem az a feladatom, hogy a magyar tájat fessem. A Balaton-felvidék ugyanaz a táj, mint a görög, ahogyan azt már Hamvas Béla is megmondta, csak merni kell olyan szemmel nézni, festeni. 1980-ban volt ez, akkor döntöttem el, hogy végleg letelepedem Salföldön és mediterrán életet élek. Akkor váltam nyaralóból odavalósi emberré, akkor kezdtem gyűjteni a népművészeti alkotásokat, dokumentálni a népi építészet formavilágát, rekonstruálni a homlokzatokat, könyveket írni. Szőlőm nincs, inkább csak iszom a bort, mint termelem

– Hamvas Béla a boriváshoz megfontolandó intelmeket ad A bor filozófiájában. De mit is mond a Balaton-felvidékről?
– Hamvas öt géniuszt különböztet meg, s ebben a Balaton-felvidék a délhez, a mediterráneumhoz tartozik, s aki ott él, az igazolja is ezt a besorolást. Ezzel együtt szeretem az egész Kárpát-medencét, s a szomszédos népeket is, de ezen belül kell egy hely, ahol az ember igazán otthon érzi magát. Ez a hely számomra itt van, már Berzsenyi is körülrajzolta.

– Ennek a helynek a pontos meghatározását segíti a művészet? Vagy valami másért születik a kép? Meg lehet határozni egyáltalán, hogy miért?
– A legközvetlenebb ok az, hogy gyönyört okoznak nekem a színek, amikor festek, akkor nem gondolok azokra az eszmékre, amelyekről beszéltem. De a háttérben ott van az a szándék, hogy teljes magyar képvilágot hozzak létre. A legszívesebben az összes magyar embert megfesteném a kajla orrával és nagy bajuszával. Szent Istvántól Kossuthon és Széchenyin át egészen máig vannak a magyar történelemnek olyan csomósodási pontjai, mint a tájaknál, városoknál, amelyek nélkül nem képzelhető el saját identitásérzetünk, az, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Mondhatjuk ezt hazaszeretetnek is. Kimegy az ember külföldre, és viszi magával a Balaton-képet, a túrós csusza ízét, zamatát és elsírja magát

– Manapság hungarikumokként emlegetik az ilyen értékeket.
– Igen, én tulajdonképpen hungarikumokat festek. Ott van például az a sorozat, amelyet a magyar betyárokról festettem. Az ő alakjuk is követendő példákat jelent.

– Ugyanúgy, ahogy a magyar királyoké, akiknek, ahogyan a családtagoknak, a huszároknak, hősöknek és a betyároknak, szintén külön képgalériát szentelt?
– Merész dolog egymás mellé helyezni őket, jól tudom, de tulajdonképpen igen. Persze a rablásoktól, gyilkolászásoktól eltekintve. A királyokról szólva is tudatában van az ember annak a kettősségnek, annak a sok ellentmondásnak, amely történelmünkhöz fűződik. Ötvenhárom királyunk kapcsán elmondhatjuk, hogy mindmáig nem volt egységes ábrázolásuk, amely bekerülhetett volna akár az iskolai tankönyvekbe is. Többnyire öregeknek ábrázolják őket, noha sokuk már huszonéves korában meghalt. Toposzok voltak, de igényes rekonstrukció nem készült alakjukról. Tudom, melyik az az öt-hat kép, amelyet újra kell festenem, hogy a rekonstrukció igazán hiteles legyen. Rekonstrukció: ez az egyik legfontosabb feladat a számomra. Hiszem, hogy minden, ami volt valamikor, megvan ma is és hitelesen rekonstruálható. Ez szemben áll azzal a felfogással, amely évtizedeken át meghatározta a hatalom szándékait alattvalóival szemben, s amely szerint a feladat: a múltat végképp eltörölni.