A fiatalok másféle szabadsága

Olyan világban élünk, ahol a fiataloknak több lehetőségük van – véli David Mackenzie európai filmdíjas rendező.

– Filmjeiben előszeretettel kerülnek a fiatal főszereplői kétségbeejtő körülmények közé. Ezek között mostani börtöndrámája, a Starred Up mintha a korábbiakhoz képest is még elkeseredettebb lenne.
– Kétségtelen, hogy van hasonlóság a történeteim között, de nem érzem úgy, hogy az eddigiekhez képest a Starred Up nyomasztóbb lenne, a remény lehetősége szerintem ebben is éppúgy jelen van. Itt is egy olyan fiatal áll a középpontban, aki elveszítve élete addigi stabilitását, a túlélésért kénytelen küzdeni, de ez a harc reményteli – legalábbis számomra. Hiszen a Starred Upban – ugyan csak a börtönben, de – a fiú találkozik az apjával, akivel nemcsak kapcsolatot képes kialakítani, de ennek a köteléknek az összetartó ereje a szeretet. Ráadásul az apa a maga módján próbálja is segíteni, és védeni a fiát. Én egyébként is egy optimista ember vagyok, és vallom, hogy van bennünk egy mechanizmus, amitől minden egyén általában örök reménykedő, akármilyen csúnyán alakuljanak is a dolgaink.

Az előtérben David Mackenzie rendező, mögötte Jack O\'Connell, a Starred Up főszereplője

Fotó: Europress/AFP

– Mindezek ellenére elég drámai felütésű a filmje: a fiú rossznak születik, és genetikailag a rosszra van kódolva.
– Én ezt nem mondanám így. Ő csak szeretne túlélni. Azért gonosz, mert így nőtt fel, a körülményekhez alkalmazkodott a viselkedésével. Ezért is fontos a börtönben az apával való találkozása, aki megtanítja neki, hogy miképp éljen együtt a haragjával. Ezt az ambivalenciát igen nehéz volt megteremteni, és amihez hatalmas segítséget jelentett a fiatal Jack O\'Connell ünnepelt alakítása. A srác egészen fantasztikus volt, egyszerre tudta a figurát szörnyként, és egy szimpatikus fiatalként bemutatni. Szerettem volna ugyanis azt a lehetőséget belefogalmazni a filmbe, hogy a fiú a börtönből kikerülve talán esélyt kap az élettől az életre, és mondjuk továbbtanulhat. De persze ez az optimista szcenárió, ha valaki pesszimistán szemléli a filmet, akkor gondolhatja azt is, hogy ez a srác élete végéig a rácsok mögött rohad. Én nem gondolom az utóbbit, bár egyértelműen úgy látom, hogy igen nehéz manapság 17-20 éves fiúnak lenni. Ezért is róla, és az ő peremhelyzetéről szól a Starred Up. A mai fiataloknak viharos körülmények között kell felnőniük, rengeteg döntést kell hozniuk, nagyon sok lehetőség közül kell választaniuk, és nyilvánvalóan sok rossz döntést is hoznak. És most, hogy immár apa vagyok, ezt még inkább így látom.

– Ez a megállapítás azért is izgalmas, mert mintha a rendezők a felnőtté válás történeteikben egyre sötétebben fogalmaznának a tinédzserkort illetően.
– Olyan világban élünk, ahol a fiataloknak sokkal több lehetőségük van, mint az előző nemzedékeknek. De eközben korlátokba is ütköznek, így azt nem mondanám, hogy sokkal több a szabadságuk, inkább másféle szabadságban van részük. És ez egy önbeteljesítő kör: minél több a lehetőség, annál több a korlát, annál több a konfliktus, amit meg kell tárgyalni, ki kell beszélni. Kommunikáció nélkül viszont nem megy a dolog.

– Ennek a metaforája, hogy mostani filmje börtönben, falak között játszódik?
– Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen helyszínen játszódjon a Starred Up. Ahol a leginkább korlátok közé szorított az ember, miközben ellentmondásos módon a legnagyobb szabadság is az egyén rendelkezésére állhat. Így jött a börtön ötlete. De persze a választásban az is szerepet játszott, hogy alacsony költségvetésű volt a filmünk, így praktikus szempont volt, hogy egy helyszínen játszódjon. Nem mellesleg a hátrány előnnyé is vált: ez volt életem legkontrolláltabb filmje, viszont így háttérbe kellett szorítani az egót, az allűröket – erre egyszerűen nem volt lehetőség, idő és pénz.

David Mackenzie

Fotó: Europress/AFP

– Akart valamilyen egyéb üzenetet is megfogalmazni a börtönnel? Kritikát az igazságszolgáltatásról, a politikáról?
– Nem. Engem elsősorban egy apa-fiú kapcsolat, és annak drámája érdekelt, erre koncentráltam. Ugyanakkor ez egy olyan történet, ami nagyon megérinti az embereket, és a kérdések, amelyek megfogalmazódnak a nézőkben, bizonyosan politikaiak. Hiszen itt egy ma-holnap 21 éves fiatalember, aki keresztülmegy a rendszer minden stációján, miközben idősebb emberek mentorálására szorul. Ráadásul a filmnek nincsenek egyértelmű válaszai, vagy megoldása a feltett kérdésekre.

– Nem félt attól, hogy „csak” egy újabb börtönfilmet készít? És lebegett a szeme előtt előképként bármelyik korábbi alkotás a tematikából?
– Előbbitől nem tartottam, már csak azért sem, mert a korábban elmondottak miatt a börtön inkább csak keret volt számomra. Utóbbival kapcsolatban elsősorban Robert Bresson Egy halálraítélt megszökött című filmje jut eszembe, amit érdekes módon három nappal a forgatás előtt láttam utoljára. Akárhányszor megnézem, könnyek szöknek a szemembe: számomra az egyik legőszintébb és legegyszerűbb film, ami valaha készült. A filmnyelve, a képi megformáltsága, és az egyszerűsége ragadott meg leginkább, amit a saját filmemben is leginkább követendőnek tartottam.

– Miért szereti történeteit az árnyékosabb oldalról indítani?
– Mert számomra ez az önkifejezés legőszintébb módja. Ha egy film pozitívabb felütésű, óhatatlanul olyan érzetet sugall, mintha az állítás hazugságon alapulna. Úgy érzem, az emberi konfliktusok, a bajba került emberek történetei nemcsak nehezebbek és drámaibbak, de egyúttal őszintébbek is. Én egyébként sem szeretem a hazugságot, s bár rendezőként az ember néha rákényszerül a lódításra, nem érzem magam jól tőle. Ezért keresem a történeteimben az igazságot, legyen az akár költői, realista, vagy a kettő keveréke. Mint most a Starred Upban.