A fogyasztó dönti el, hogy mit vesz

A pláza túlfogyasztásra csábít, de a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum bízik a vásárlóban, aki maga dönt.

Gyorsétteremláncok asztalai fogadnak a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum előterében: három nagyon ismert és egy Magyarországon kevésbé elterjedt gyorsétteremlánc ételcsomagolásaival, papírpoharaival rendezték be az asztalokat, a tálcapapíron az étteremláncok rövid története olvasható. Egy olyan is van közöttük, amely csak plázákban terjeszkedik, máshol nincs étterme.

Ennek ellenére – mint azt a kiállítás kurátorától, Kulich Juliannától megtudjuk – nincsenek felülreprezentálva a bevásárlóközpontokban a legismertebb, amerikai típusú gyorséttermek. A legtöbb helyen ehetünk kínait, olaszt, magyarosat, házias kosztot is az egyenhamburgeren kívül. Mégis ez a néhány gyorsétterem jut az eszünkbe, ha a plázák ételfelhozataláról van szó. A kurátor szerint azért, mert ez passzol leginkább a plázaéletérzéshez.

Utóbbit lehet szeretni vagy megvetni, de maga a bevásárlóközpont, mint azt a kiállítás bemutatja, a kereskedelem fejlődéséből következett. Az első generációs bevásárlóközpontokból, mint Budapesten a Skála vagy a Flórián üzletközpont, természetes módon fejlődtek ki a nagyobb komplexumok: a második generációs Sugár, majd a harmadik generációs, a mai értelemben vett plázát jelentő Duna Plaza és a Pólus Center. A kiállítás folytatása a múzeum állandó kereskedelemtörténeti tárlatának, amely éppen itt, a bevásárlóközpontok korszakánál zárul.

A legdöbbenetesebb tablók azok, ahol a valós igények és lehetőségek állnak szemben a kínálattal. A kutatások szerint százötvenezer vásárló tud biztonsággal eltartani egy plázát, de a vidéki városokban gyakran két-három bevásárlóközpont próbál megélni úgy, hogy az egy plázára jutó lakosság közelében sincs a százötvenezernek.

– Ilyen esetekben általában egy-egy pláza megy jól, a többiek komoly gondokkal küzdenek – mondja Kulich Julianna. Nem kevésbé beszédes az az életnagyságú kép sem, ahol egy átlagosan öltözött fiatal lány ruhadarabjainak, kiegészítőinek árát viszonyítják az átlagfizetéshez. Nem a legdrágább holmikról van szó, mégis horribilis összeg az eredmény. De még mindig kevésbé lenne tragikus a történet, ha kizárólag azt vennénk meg, amire szükségünk van.

Ez viszont sajnos nincs így, kiderül a következő tábla felméréséből: a megkérdezettek több mint 30 százaléka saját bevallása szerint gyakran vásárol bevásárlóközpontokban olyasmit, amit eredetileg nem tervezett. Elenyésző azok száma, akik ezt soha nem teszik meg. Kulich Julianna mégis arra helyezi a hangsúlyt, hogy a vásárló tudatos, értelmes ember: el tudja dönteni, hogy mit vesz meg.

A tizenéveseket sokan hajlamosak úgy elképzelni, mint akik plázákban töltik a szabadidejüket, de a múzeumban dolgozó diákok nyilatkozatai ennél összetettebb képet mutattak. A diákok a középiskolában kötelező közösségi szolgálatot töltötték itt.

A kiállításon azt a feladatot kapták, hogy foglalják össze a plázákhoz való viszonyukat. Kulich Julianna elmondása szerint a sztereotípiákkal ellentétben nem az összes tizenévesre, hanem csak egy rétegükre jellemző, hogy szabadidejük nagy részét bevásárlóközpontokban töltik. A 8-10. évfolyamos diákok 5,5 százaléka naponta, vagy hetente többször ellátogat a plázába, egyharmaduk havonta többször. Vidéken ez a jelenség jellemzőbb, mivel gyakran a plázában található a város egyetlen mozija, és más szórakozási lehetőséget is kínál a pláza.

Érdekes felvetése a kiállításnak, hogy ilyen értelemben a város és annak programkínálata versenyez a plázákkal. A kiállítás merített a Demetrovics Zsolt–Paksi Borbála–Dúll Andrea-féle Pláza, ifjúság, életmód című kutatásból, amely a drogfogyasztás és a plázázás összefüggését kutatta, de sok egyéb információt is közölt a plázalátogató fiatalokról. Mint Kulich Júlia elmondta: közvetlen összefüggést nem találtak a kutatók a drogfogyasztás és a plázázás között.