Burger Barna: van magyar El Camino

Másfél millió lépés Magyarországon. Burger Barna végigjárta és végigfotózta a legendás műsor útvonalát.

– Magyarország egyik ismert és felkapott fotósaként mennyire volt könnyű fognia magát és elvonulnia a természetbe?
– Gyerekkoromban a Másfél millió lépés Magyarországon című műsor szinte beleégett a tudatomba, és arról álmodoztam, hogy micsoda kaland lehet a barátainkkal túrázni és sátorozni az erdőben. Évekkel később, amikor újranéztem ezeket a filmeket, akkor jöttem rá, hogy mennyivel többről van szó, hogy ez a sorozat Magyarországról, rólunk szól. Ekkor már megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy szeretném a Kéktúra útvonalát végigjárni, de szabadúszó fotográfusként különböző helyekre dolgozva folyamatosan ezt nem engedhettem meg magamnak. Hiszek abban, hogy az ember – igaz, lemondások árán –, de képes megvalósítani azokat a dolgokat, amikben igazán hisz. Sokat meséltem erről a barátaimnak, és úgy hozta az élet, hogy Garancsi István lett a Magyar Természetjárók Szövetségének az elnöke, akivel jó viszonyban vagyok. Amikor megtudta, hogy mennyire foglalkoztat ez a kihívás, akkor azt mondta, hogy tessék, járd végig ezt az utat, és csinálj erről az élményről egy könyvet. Annyi feltételem volt, hogy a munkába senki nem szól bele. Ezt elfogadták és mindenben segítettek. Nem volt egyszerű, hiszen otthon kisgyerekek várnak, de kitaláltam egy olyan menetrendet, ami működött.  Hétfőtől szerdáig jártam az erdőket, a hét fennmaradó része alatt elvégeztem a munkáimat, a hétvégéket pedig a családommal töltöttem. 2013 májusában kezdődött a kaland és 2014 októberéig tartott. Átlagosan húsz és negyven kilométer közötti napi penzumokat mentem. A végén már azért haladtam lassan, mert annyira szenvedélyemmé vált ez a vándorlás, hogy szerettem volna minél inkább kitolni a végét. Az utazás ráadásul más szinten is folytatódott, hiszen annak idején lényegében a tizenharmadik kerületből indultam útnak, ma pedig már Piliscsabán lakunk a családommal.

Burger Barna:az erdőben különös erő működését tapasztalja meg az ember

Fotó: Székelyhidi Balázs

– Hogy nézett ki az út a gyakorlatban? Hétfő reggel felkelt, és kocsiba ülve felkereste a túravonal egy-egy pontját?
– Nem autóval jutottam el a kijelölt pontokra, hanem minden esetben vonattal és busszal, ráadásul azt is megszabtam magamnak, hogy nem használok GPS-t. Volt egy segítőm, aki általában a szállásokat lefoglalta, és így már tudtam, hogy az adott településen ki az, akit a vendégház ügyében keresnem kell. Ez azért is volt nagyon jó, mert a házigazdával poharazgatás közben meg lehetett ismerkedni. Ezek a vendéglátók egyébként sem az anyagiak miatt adják ki elsősorban a házukat a túrázóknak. A túrázásnak ez az emberi oldala is nagyon fontos, hiszen ha két vándor találkozik az erdőben, akkor szinte kivétel nélkül köszönnek egymásnak, és nem egyszer szóba is elegyednek. A Kéktúrának van egy belső világa, a hivatalos honlapon a túrázók megírják az élményeiket, megosztják a tapasztalataikat, például azt, hogy melyik nénit érdemes feltétlenül felkeresni, mert isteni a sztrapacskája. Egyébként éppen ő mesélte, hogy volt olyan eset, amikor kilenc hónappal később hívták fel az egykori vendégei, hogy az ott megfogant utód egészségesen világra jött. Ezért is érdemes végigmenni a túraútvonalon. Többek között erről is szólt a Másfél millió lépés Magyarországon, arról a tudásról, amit a helyiek birtokolnak és megosztanak a túrázókkal.

– Ugyanakkor sajnos a pusztulás, a romlás nyomai is visszaköszönnek a könyvben, például a szükségből kivágott fákkal együtt eltűnő kék jelzések miatti bosszankodás kapcsán.
– Zemplénben kezdtem a túrát, és volt olyan, hogy fél napon keresztül kavarogtam, mert nem találtam a kék jelet. Szerencsére azóta javult a helyzet, pótolják az ilyen veszteségeket. Érdekes egyébként, hogy ebből a szempontból mennyire eltérnek az egyes tájak, hiszen ahogy a könyvben is leírtam, volt olyan hely, ahol a túra teljesítését igazoló, kihelyezett pecsétből már eltüntették a gumit, a Balaton-felvidéken ezzel szemben még arra is futotta a figyelemből, hogy egyedi fapecsétet készítsenek és tegyenek ki. Ugyanakkor az emberek viselkedésében nincs számottevő különbség, talán a keleti részeken kicsit még kedvesebbek is.

A tizenharmadik kerületből a természet közelébe

Fotó: Székelyhidi Balázs

– Mennyire tudott elmerülni a természetben és a saját belső világában úgy, hogy közben mégiscsak fotós szemmel kellett figyelnie a tájat?
– Aki már ilyen régóta fotózik, abban már óhatatlanul kialakul az a rutin, hogy nem feltétlenül kell elővennie a gépet ahhoz, hogy tudja, milyen kép fog születni majd. A munkáimban mindig olyan technikai kihívásokat keresek, amitől az adott feladat más, újszerű lesz. Ebben az esetben viszont arra törekedtem, hogy minél kevesebb eszközzel érjek el minél jobb hatást. A fotózás nem volt könnyű természetesen olyankor, amikor a terep is nehéz volt. Amikor az elemekkel küzdesz, akkor nyilván nem azon gondolkozol, hogy milyen kép fog születni. Persze azért azzal végig tisztában voltam, hogy nem a Kilimandzsáró megmászására vállalkoztam, úgyhogy igyekeztem nem túlgörcsölni ezeket a kihívásokat. De ettől még megesik, hogy mindkét kezem sáros, úgyhogy aznap nem lesz semmi a fotózásból, vagy éppen azért, mert beázik a gép. Ez persze nem jön át a könyvben szerintem, hiszen amúgy sem arra vállalkoztam, hogy minden lépését rögzítsem ezeknek az utaknak, hanem hogy valami benyomást adjak az adott szakaszok hangulatáról.

– A könyv elején leírja, hogy tudtán kívül, de kézbe foghatta Rockenbauer Pál fényképezőgépét, a könyvben pedig miniportrék is olvashatók a legendás műsor egykori közreműködőiről. Mennyire határozta meg a munkáját az sorozat öröksége?
– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az általános iskolai magyartanárom Sinkó László színész felesége volt, aki a sorozatnak a hangját kölcsönözte. A kapcsolatom a mai napig megmaradt vele, és amikor felmerült ennek az útnak az ötlete, akkor őt kerestem meg, és ő hozott össze a műsor egykori munkatársaival, akik ezt követően mindenben segítettek. Megtisztelő, hogy befogadtak.

– A könyvben az ön belső útját is végigkövethetjük. Mennyire mozgatta az a szándék, hogy megmutassa: nem kell ahhoz az El Camino zarándokutat választani, hogy az ember meglelje a belső békét?
– Igen, volt ilyen célom, és úgy gondolom, Magyarországon tényleg egészen gyönyörű és nagyon inspiratív helyek vannak. Fotósként talán ezzel tudtam tenni valamit, hogy megpróbáltam megmutatni, hogy a kivonuláshoz, meneküléshez nem kell messzire menni. Az erdőben sétálni egyszerű ötlet, mégis viszonylag keveseknek jut eszébe, ötven évig nekem sem – teszem hozzá. Pedig az élmény hatalmas. Itthon is vannak távolságok, épp akkorák, hogy az ember kapjon valami különleges töltést. Nem az emberfeletti teljesítmény vonzott, csak addig akartam a természetben lenni, amíg úgy éreztem, kapok valamit és nem a kényszer visz előre. Kocatúrázóként csináltam végig ezt az utat, de arra épp elég volt ez, hogy sok mindent át tudjak gondolni egyedül sétálva az erdőben. Megtapasztal az ember egy olyan erőt kint, aminek az eredetét nem is igazán érti. Nem is tudnám megfogalmazni, ezért aztán képekben próbáltam ezt elsősorban visszaadni.