Egy Hobo-lemez, némi túlzással, a zenei és költői minőségtől függetlenül is mindig érdekes. „Csak egy rekedt bohóc vagyok, aki a pusztában kiabál” – hangzik el A blues siratása című számban, és ebben az önjellemzésben rejlik az első mondat igazsága. A bohóc bölcsessége a töretlen akarat, hogy a külvilág ítéletétől függetlenül kifejezésre juttassa gondolatait. Hobo önmagáért alkot, és éppen ezért a makacs lendületért lehet izgalmas számunkra minden alkalommal.
Nincs ez másként a Requiem a bluesért esetében sem. Ezen a lemezen azonban a bohóc önironikus profetikusságát, pátosszal teli kántálását, vagy épp kemény társadalomkritikáját Fekete-Kovács Kornél (trombita, billentyűsök), Póka Egon (basszusgitár), Szakadáti Mátyás (dob) és ifj. Tornóczky Ferenc (gitárok) muzsikája remekül kordában tartja. A dalok nem válnak sem öncélú jeremiáddá, sem túlzásba vitt ostorozássá. A mélyről feltörő ősi indulatokat egy zenetörténeti utazás precizitása és józansága szelídíti meg.
A lemez a törzsi ritmusoktól a blueson, a dzsesszen, vagy éppen a vásári hangulaton át egészen a kemény rockig valódi zenei tablóvá áll össze. Ez néha persze az egyediség rovására megy. De a sémák felhasználása ez esetben a tiszteletadás jele. Főhajtás olyan mesterek, valamint egykori pályatársak előtt, mint Jimi Hendrix, Robert Johnson, Jim Morrison, a Rolling Stones, Willie Dixon, Bob Dylan, Tom Waits, Jack Bruce, illetve Baksa-Soós János és Orszáczky Miklós. „Én mindig szerelmes leszek abba, aki olyan, amilyen én szeretnék lenni” – mondja Hobo a Hol vagytok, hőseim? című dalban. „Ám a minták csak inspirálnak, de nem mondják meg, hogyan csináld” – szól a tanulság.
És a lemez ennek megfelelően az önmagára eszmélő alkotónak is emléket állít. Megidézve egyfelől Hobo életművének fontos állomásait: attól a pillanattól kezdve, hogy először találkozott a blueszal, a Vadászat szerepjátszós mondavilágán át a Circus Hungaricus zord társadalomkritikájáig.
A Requiem azonban az összegzés ellenére nem lezárás. Még akkor sem, ha az első album történeti vázlatát a másodikon a blues temetési menete követi. A Pilinszky Introituszával nyitó lemez ugyanis végső soron a reményről szól. „Mondják, meghal a blues, de én nem hagyom” – énekli Hobo. A záró Hatezer gitár – Wroclawban minden május elsején több ezren játsszák egyszerre Jimi Hendrix Hey Joe című dalát – ennek megfelelően a továbbélést hirdeti. „Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál” – hangzik el a lemezen. Hobo pedig folyamatosan úton van.
(Hobo: Requiem a bluesért, szerzői kiadás, 2014)
