Váli Dezső: Megmutatni Isten köpenye szegélyét

Váli Dezső katolicizmusról és liberalizmusról, a képek megsemmisítéséről és a Magyar Művészeti Akadémiáról.

– Sokat gondolkodtam az első kérdésen, de most, hogy az íróasztalán heverő könyvre nézek, kénytelen leszek rögtönözni: mit keres a legnagyobb magyar ponyvaszerző Váli Dezső műhelyében?
– Rejtő Jenő nagyszerű figura. Még tanít is: „Tiszteld embertársad elmebaját.” Hatemeletes házunk egyik lépcsőfordulója rituális hely. Ide mindenki leteszi azt, amire már nincs szüksége. A múlt héten a távcsövem hagytam ott, pár hónapja vettem. A szemközti minisztérium bontása izgalmas volt, de hogy ez megtörtént, halálomig, gondoltam, már nemigen lesz szükségem távcsőre. Ahogy ma reggel, mint mindennap, hat-ötvenkor indultam uszodába, ott volt ez a kötet; ezt nem ismerem.

\"Dehogy kell belőlem több\"

Fotó: Tóth Tibor

– A február elsejéig látható Képpraxisok című kiállításon két másik alkotóval együtt szerepelnek a művei. Nem járt volna önálló kiállítás Váli Dezsőnek a Műcsarnokban?
– Három önálló kiállítás egymás mellett, nincsen avval semmi baj. Hogy miért nem egyedül állítok ki, mostantól ez így lesz, ugyanis annyi a tartozás. 2011-ben csakugyan a tizenkét teremre hívtak meg, de áldom a sorsot, hogy az okosabb nálam. Bőven elég ez a kitett 120 kép, dehogy kell belőlem több.

– A Heti Válasz önnel foglalkozó cikkében előkerült, hogy önt szokás a balliberális oldalra sorolni, erre lám, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) által igazgatott Műcsarnokban állít ki. Ha valóban eltér az álláspontja az említett intézmény hivatalos irányvonalától, nem tartott-e attól, hogy ezzel mégis legitimálja azt?
– Egy. Az MMA nem irányítja a Műcsarnokot. Kettő. A Heti Válasz-interjúmban azt mondtam, hogy engem mindkét oldal egyformán utál. Ez egy jócskán buta mondat volt. Először is nem utálnának. Nem vagyok én olyan fontos ember. Másrészt tagja vagyok a MMA-nak köztestületi tagként. Olyan intézmény nem létezik a világon, amivel mindenki egyetért. Az MMA indulása körülményei furcsák. A jelenben azonban kulturális minisztériumként működik. És ez nagyon jó. Végre van figyelem, hozzá apparátus, van egy akarat és sok pénz. Ugyanakkor van a szenzációéhes sajtókontroll, úgyhogy nyilván nagyon vigyáznak arra, amit csinálnak. És mindez idővel tisztulni fog. Nincs értelme szembeállítani a balliberális oldalt az akadémia létével.

Váli Dezső: Minden jó mű fölfelé mutat

Fotó: Tóth Tibor

– És van értelme szembeállítani, hogy valaki egyszerre liberális és katolikus, ahogy az ön esetében szokás ezen tűnődni?
– Bizonyára nehéz feladat egy újságot mindennap tartalommal megtölteni és evvel megélhetést adni pár embernek, akik mondjuk nem tudnak festeni.

– Szokás beszélni például Pilinszky János kapcsán katolikus költészetről. Létezik katolikus festészet?
– Katolikus költészet sem létezik. Vannak jó művek és kevésbé jók. Pilinszky szerint a szakrális művészet egyszerűen szóismétlés. Minden jó mű fölfelé mutat. Petri néhány gyönyörű, káromkodásgyanús verse is.

– A kiállításon szerepelt az a fűrész is, amivel megsemmisíti a nem sikerült műveket. Mekkora önfegyelem kell ehhez?
– Mindenki kontrollálja magát, bár különbségek vannak. Bálint Endre jó kedvében egy mappát adott a kezembe, választhatok belőle három képet. Vagy negyven monotípia. És a súlyos remekművek között igen gyenge munkák. Nem tudott vagy nem akart dönteni, szelektálni. Én ezt feladatomnak tudom; nem vagyok olyan nagy festő, hogy a szemeteimet is hátrahagyjam. Derkovits egy rosszul sikerült műve is nagyon fontos lehet az életmű megértéséhez.

– Arról nincs szó esetleg, hogy nem szeretné másokra bízni az életműve értékelését, és ennek megy elébe?
– Értékelnek engem, de előbb hadd végezzem el a magam munkáját. Mondom, semmi szükség gyengébb műveimre. Persze hibázok, sőt ennek mértékét is tudom. Egyszer 105 képem megsemmisítése után fél évvel megnéztem azok véletlenül megmaradt diapozitívjait, két képet sajnáltam. Megfelelő arány; kettő a százöthöz.

– Huszonhét éve ugyanazt a témát festi. Nem fél, hogy rutinná, egyfajta „válizmussá” válik ez a munkamódszer?
– Igyekszem ettől nem félni. A téma nekem majdnem közömbös. Nagy ötlet a kiállításom rendezésénél, hogy a rendező összefésülte a zsidó temetős képeimet a műteremképekkel. Mert kiderül, hogy nem a témával, hanem elsősorban a színekkel mondok valamit. Nem holokausztot festek, hanem képeket. Évente ötven kép, ebből néhány igazán jó, és úgy harminc, ami működik. Ez az arány nem változott az utóbbi években, vagyis nem romlik a minőségem, vagy ha igen, az az öregedés, és nem veszem észre.

---- Oldal címe ----

– Ha már szóba hozta a holokausztot, akkor azért nehezen hihető, hogy minden mögöttes tartalom nélkül fest valaki éppen zsidó temetőket.
– Ez annyira kényes kérdés, nem is biztos, jó, hogy erre válaszolok. A hetvenes években szociofotók melléktermékként, a magam örömére készítettem 2400 felvételt zsidó temetőkben, csak mert szépek. Azok a gyönyörű mikroenteriőrök. Ornamentikák, plasztikák. A betűk. Némely kő a sumér formavilágra emlékeztetett.  A zsidó temetői kultúra nagyon gazdag. Hát ez a halom fotó aztán egy albumba került, beszámozva; több könyv is készült belőle, de előtte évekig hevert a polcomon. Aztán, hogy ’83-ban örökbe fogadtuk kislányunkat, szobát kellett építeni, akkor fél évig nem tudtam festeni. Utána pánik, hogyan folytassam. Hirtelen felindulásból egyetlen délután négy nagyméretű képet csináltam, keresztút, tájkép, s az egyik egy temető lett egyik fotómból kiindulva. És rátaláltam egy témára. Műtermes képeimnek pedig nincs mögöttes tartalmuk. Két-három bútor billeg egy szobában, nem információ; érdektelen. Hacsak a mítosz nem, ami velem kapcsolatban rárakódott, hogy szerzetesi szoba vagy önkéntes börtöncella.

Harmincezer fájl

Fotó: Tóth Tibor

– A zsidó temetők tele vannak szépséges ornamentikákkal, ezeknek azonban nyoma sincs a képein. Miért?
– Mert nem témában gondolkodom, hanem formákban és főleg színekben. Tán illúzióromboló, de ahogy festek, ott nincs gondolati háttér, sőt vágyak sincsenek. Irányok sincsenek. Semmi nincs, nem látom előre a képet. A lemezre egy ceruzarajz, amit elkezdek kifesteni, ahogy a gyerekek a kifestőkönyvet. Ahogy megvan, hátralépek. Amit látok, általában borzalom. Ekkor keresek a felületen egy reményes pontot, ahonnan indulva tovább lehet lépni.

– Viszont az élet szinte minden területén intellektuális, akkor miért tűnik úgy, hogy – bocsánat a kifejezésért –, de szinte mintha tudatosan együgyű akarna lenni a festészet terén?
– Nem akarok , az vagyok. Negyven éve írta le boldogult Frank János – aztán sajnos ezt a szerkesztő kihúzta –, hogy „Váli Dezső intellektuális művész, mondom, sőt hangsúlyozom, mivel ennek műveiben nyoma sincs”.  Durván közelítve két út van. Az egyikre példa Derkovits Kivégzése, ahol rettenetesen súlyos a gondolati háttér. A másikra jó példa Mark Rothko, és bocsánat, én is, akik azt mondjuk, hogy csak két színt kell jól összeilleszteni. És ha ez sikerül, a végeredmény velőtrázó lehet, bár én sem értem, hogy miért, és más sem. Aki erre érzékeny, megborzong, mintha egy csodás zenekart hallgatna.

– Leírható tudományosan az, hogy mitől jó egy kép?
– Azt még soha senki nem tudta megmondani. Hogy mitől rossz egy kép, azt a szakember tudja, erre való a korrigáló tanár. Ami a képen történik, az csoda, az nem a szavak tartománya. Azt szoktam mondani, hogy egy remekmű villámvillanás időre megmutatja Isten köpenye szegélyét.

– Szokás emlegetni önnel kapcsolatban azt is, hogy nem hajszolja a képeladást. Ennek mi az oka?
– Akár hajszolnám is, szerencsére nincs hova és nincs kinek. Ebből élek vagy negyven éve, hol nagyon szerényen, hol kicsit jobban. Nagyjából három másik festőről tudok, aki az elmúlt évtizedekben meg tudott élni a képeiből úgy, hogy semmi mást nem csinált. De gondolom, azért kérdezi ezt, mert evvel kapcsolatban is rám rakódott valami mítosz, ami egy félreértésből táplálkozik. Képeim hátán rajta volt magyarul és angolul, hogy nem vihető ki külföldre. Evvel egyébként kizártam magam mindenfajta galériai forgalmazásból. Képet tőlem műtermemből vásárolnak, és némelyek számára ez tán körülményesebb. Előfordul, hogy valaki félve felhív, hogy bemutatná egy barátját, ha megengedném, hogy eljöjjön hozzám. Hogyne ne engedném, ebből élek.

– Nagyon fegyelmezett, aszketikus életet él, amit viszont a honlapon naplóján keresztül másokkal is megoszt. Ez egyfajta tanúságtétel, példaadási szándék is?
– Igen, példának is szánom. Is. Vigyázat. Egy példa nem feltétlenül fölöttünk van, hanem mellettünk, csupán egy alternatíva a sok közül. Egy hibás nyilatkozata után Dobszay Lászlónak üzentem, világítótorony vagy, de tudjad, a hajóknak nem feladata odamenni, sőt abból baj lenne; az csak egy tájékozódási pont. Példa vagyok, ez nem azt jelenti, hogy másoknál feljebb vagyok, hanem azt, hogy így is lehet csinálni, átgondolandó. Különös ez az élet sokak számára, nekem ez a jó; plusz-minusz nulla, normális. Volt, aki kiiratkozott a barátságunkból, mert levelet váltottam az MMA-val.

„Nem látom előre a képet”

Fotó: Tóth Tibor

– Ez a nyilvánosság nem zavar bele az alkotó munka magányába?
– Nem másokért írom a netes naplómat, hanem magamnak, a világ-világom megértésének eszköze. De elég értékes ahhoz, hogy hozzáférhetővé tegyem. Festés már csak napi két óra, viszont komputer előtt, szégyen, sok időt töltök. Munkáim archiválása, az új adatok bevezetése; a harmincezer fájl karbantartása. És a bloggal lett egy virtuális baráti társaságom, mások presszóasztalánál cserélnek eszmét, én így.

– Van arról elképzelése, meddig tart ki a mostani témája mellett?
– Jövőképem nincs, semmilyen vonatkozásban. Reggel indulok az uszodába, úgy hagyom el a szobámat, életemet; ha valami közben történne velem, akkor se legyen zavar.

Utóirat: aki nem jut el a kiállításra, üsse be a böngészőbe:
deske.hu/2014-mucsarnok – és szívesen látott vendég.