– Piros ruhában, szerelemben című versszínházi előadásukkal nyílt meg a Vallai Péter Kortárs Előadó-művészeti Fesztivál. Mi köti önöket a rendezvényhez?
Tallián Mariann: – Nagyon jó barátságban voltunk Vallai Péterrel. Atyai érzésekkel viseltetett irántunk. Péter szívesen és gyakran mondott verset, a kortárs irodalom különösen fontos volt neki, és ezzel művészi példaképünkké is vált. Sokat léptünk fel együtt, fájó a hiánya. Amikor meghalt, Kőváry Kati kezdeményezésére létrehozták a Vallai-fesztivált. Ez az egyetlen olyan színházi szemle, ahol kimondottan egy-két személyes előadó-művészeti produkciókat várnak.
– Hogy találtak rá a versmondásra?
Lázár Balázs: – Ez talán alkat kérdése. Van olyan színész, aki nem is szeret verset mondani. Én gyerekkorom óta szerettem, ráadásul versíró ember is vagyok.
T. M.: – Én pedig Balázs miatt csöppentem bele. Az első közös produkciónk úgy született, hogy felkértek minket, csináljunk műsort egy könyvből, amelyben ötszáz év magyar verseit gyűjtötték össze a békéről.
L. B.: – A Békesség-óhajtás szakrális műsor. Már hét éve megy. Sokat mentünk vele templomokba, alternatív irodalomórákra. A versszínházi estjeinkkel a Magyar Írószövetségben találtunk állandó otthonra. Itt született a Ketten a versben, magyar költők szerelmes verseiből és a Károlyi Amy–Weöres Sándor összeállítás, a Piros ruhában, szerelemben. Van két gyerekelőadásunk is, az egyik Weöres Sándor gyerekverseiből. A másik a Pom Pom Csukás István műveiből. Olyan témákat keresünk, amik hozzánk is közel állnak. Károlyi Amy és Weöres Sándor hasonló alkatúak voltak, mint mi. Mariann még külsőre is hasonlít Károlyi Amyra.
T. M.: – Már középkorúak vagyunk. Van némi tudásunk arról, amiről az előadás szól. Talán ezért is szereti a közönség. Mi hisszük, hogy a házasság nemcsak életre szóló kapocs, hanem az örökkévalóságra szóló szövetség.
L. B.: Amit sokszor intézményként könyvelnek el, pedig alapjában véve életszentség. De azért egyikünk sem gondolja, hogy a hétköznapokban túl kellene misztifikálni a dolgot.
– A Piros ruhában, szerelemben a gyermektelenség szomorúságáról is szól. Károlyi és Weöres is foglalkozott azzal, a versekben is, hogy nem lehet gyermekük. Szülőkként nehéz volt belehelyezkedni ebbe a szerepbe?
L. B.: – Ilyenkor a színész próbál személyes kapaszkodót keresni. A mai előadáson például arra gondoltam, hogy mi úgy indultunk: három gyermeket szeretnénk. Végül két fiunk lett. A statisztikák szerint a magyar családokban eggyel kevesebb gyermek születik, mint amennyit eredetileg akarnak.
T. M.: – Számomra ezek a részek arról szólnak, hogy a nőkkel szemben túl sok az elvárás. Én ezt a tehetetlenséget játszom el. Nem tudok mindennek megfelelni.
– Szelíd embereknek tűnnek. Milyen önöknél egy veszekedés?
T. M.: – Néha azért hangosak is vagyunk, szenvedélyesen élünk. Hajlamosak vagyunk egymásra csapni az ajtót. De a konfliktusokat nagyon jól tudjuk hasznosítani az előadásokban.
L. B.: – És viszont. Az, hogy együtt foglalkozunk ilyen mély, lelki ügyekkel, visszahat a kapcsolatunkra. Sokszor előadás után jöttünk rá arra, hogy egy-egy konfliktust hogyan kell megoldanunk.
T. M.: – A színpadon bele kell nézni a másik szemébe, amiben ott van az elmúlt hét minden nehézsége. Az ember a mindennapokban hajlamos a másikat hibáztatni és elfojtani ezeket a feszültségeket. Egy előadáson vagy egy próbán viszont ki kell tárulkozni. Szerintem ezt egy nem művész házaspár is el tudja érni, ha őszintén megbeszélik a dolgokat. Gyakran azt tapasztalom, hogy a párok anélkül házasodnak össze, majd válnak el, hogy ezt megtennék.
– A főiskolán találkoztak?
L. B.: – Mariann egy osztállyal alattunk járt. Udvaroltam neki, akkor még nem sok sikerrel. A főiskola után egymás szülővárosába szerződtünk: ő Szolnokra, én Pécsre. 2001-ben jöttem vissza Pestre. Előtte egy évig voltam ösztöndíjas az Egyesült Államokban. Maszkot és fizikai színjátszást tanultam. Maszkos karakterizációról írtam a doktori dolgozatomat is, most fogom megvédeni. 2002-ben aztán Mariann is Budapestre jött, a Schwajda György vezette Nemzeti Színházba. Tíz év után egy alternatív színházi produkcióban találkoztunk újra. Most volt a tízéves házassági évfordulónk.
---- Ez a műfaj hiánypótló ----
– Egyikük sem tagja kőszínházi társulatnak. Miért alakult így?
T. M.: – Nem volt egyszerű a gyerekekkel. A szülés után négy évet hagytam ki. De nekem amúgy sem annyira kedves a társulati forma. Jobban izgatnak a saját dolgaink, amiket magunk állítunk össze.
L. B.: – Nagyobb szabadságot ad, hogy nem kell mindig elkéredzkedni. Így van időm a saját produkcióinkra és a költészetre is. A Vígszínház a bázisom, de volt olyan évad, hogy öt fővárosi színházban dolgoztam. Mégis egyre fontosabbnak érzem a társulati létet, ahogy az évek telnek. Jó lenne egy színházi közösség, amihez tartozom. S egy állandó játszóhely is, ahol otthonra találnak saját előadásaink.
– Ki hív meg manapság egy versszínházi estet?
T. M.: – Színházak, múzeumok, iskolák, egyházi és civil szervezetek. Február 27-én a Békesség-óhajtást játsszuk Sátoraljaújhelyen a Kazinczy múzeumban, a költészet napján a Piros ruhában, szerelemben lesz a balatonszárszói József Attila Múzeumban. Az előadásokat nem hirdetjük, nincs még honlapunk sem. Általában ismeretség útján hívnak meg. A visszajelzésekből egyértelmű, hogy ez a műfaj hiánypótló. A legtöbb színész ritkán mond verset, de a mi versszínházi előadásaink még ehhez képest is speciális műfajt jelentenek. Igyekszünk a verseket valamilyen dramaturgiára felfűzni, színházi eszközökkel, jelmezzel, díszletelemekkel. Ha kiáll az ember és elmond egy verset, azt sok helyen már nem találják érdekesnek, főleg a gyerekek nem. A versszínház látványosabb, és a nézők nem veszítik el olyan könnyen a fonalat, haladnak a történettel.
L. B.: – Több előadásunkban van élőzene is. Mariann hegedül, én néha dobolok.
– Önök is gyakran lépnek fel vidéken, mint egykor Vallai Péter. Milyen élményeik voltak?
L. B.: – Néhány éve elnyertünk egy pályázatot, amellyel bejárhattuk Jász-Nagykun-Szolnok megyét. Eljutottunk a legkisebb jászsági településekre is. Egyfajta misszió is volt olyan kultúrházakban játszani, amelyek épphogy álltak még. Az egyikben már fűtés sem volt, de azért elhozták a falu összes gyerekét. Ilyenkor eszembe jut, hogy vajon lesz-e száz év múlva magyar nyelv, mondanak-e majd verset. Ha csak egy embert sikerül megszólítani egy ilyen előadással, az már siker. Nekünk ez az X-faktor.
T. M.: – Örményesen ragyogó szemmel néztek a gyerekek, amikor az orruk előtt elkezdtem Bartókot hegedülni. Talán még soha nem volt olyan élményük, hogy ott zenél vagy szaval valaki élőben egy méterre tőlük. Minden előadás után kapunk személyes visszajelzéseket, van olyan néző, aki előadás után meghatódva jön oda hozzánk. Sokszor megölelnek és megköszönik, hogy elhoztuk a produkciót. Ez nagy erőt ad nekünk is a folytatáshoz. Határon túl pedig különösen így van. Azokon a településeken, ahol kevesen beszélnek már magyarul, szinte együtt lélegeznek és mondják a verseket velünk.
– Hogy boldogulnak független előadóként?
L. B.: – Nekem a Vígszínház biztos kőszínházi hátteret ad, amire lehet építeni. Sok munkával a menedzsmentbe, a pályázásba is bele lehet tanulni. De könnyebb lenne nekünk is meg a kistelepüléseknek is, ha több forrás lenne vidéken hasonló független produkciók meghívására. Fel lehetne kínálni például egy „kulturális menüsort” a művelődési házaknak, amire aztán pályázni lehetne. Nemrég hívtak minket egy faluba a magyar kultúra napjára, de olyan kevés volt a honorárium, hogy abból csak az útiköltségre futotta volna. Ha egy napra elutazunk, bébiszittert kellett volna fogadni. Így nekünk került volna pénzbe a fellépés, amit nem engedhetünk meg magunknak.
T. M.: – Nagyon sajnáltuk, hogy vissza kell utasítanunk, a szervezők pedig úgy érezték, mintha szégyenkezniük kellene.
– Mikor lesz megint költőházaspár a repertoárjukon?
L. B.: – Szécsi Margit és Nagy László verseiből készül az új műsorunk, szintén az írószövetség támogatásával. Májusra tervezzük a bemutatót.
T. M.: – Nagyon tetszik bennük, hogy annyira mások voltak, mint mi. Mindketten erősen öntörvényű alkotók voltak, nem függtek úgy egymástól, mint például Weöres és Károlyi Amy. Nagyon izgalmas, hogy ennek ellenére hogyan tudtak végül mégis együtt maradni; mi lehetett az a kapocs, ami összetartotta őket. Mi a szabadságszeretetre gondolunk.
L. B.: – Mindketten a természet végtelen szabadságát hozták magukkal. Talán megtaláltak egymásban valamit, ami hiányzott nekik a nagyvárosban.
