– Az Életrevalók bombasikere után nyilvánvalóan hatalmas várakozás előzte meg következő filmjüket. Miképp választottak témát ebben a kiélezett helyzetben?
– Egy New York-i fesztiválon vettem részt, és mint mindig, most is nagy problémát okozott az időeltolódás és az átállás. Ilyenkor mindig nagyon korán kelek fel, és egy hozzám hasonlóan jetlagben szenvedő lánnyal reggeliztem a hotelben, és ő kérdezte, hogy mi a következő tervem. Még nem tudom – válaszoltam, de elmondtam, hogy nagyon érdekelnek a nem dokumentált francia emberek. Egy kép lebegett a szemem előtt, amikor az éttermek bejáratai előtt elhaladok Párizsban, mindig ott dohányoznak a bevándorló Sri Lanka-i és pakisztáni konyhai segédmunkások. Mindig is érdekelt, hogy honnan jöttek, mi a történetük, mi vehette rá őket, hogy elhagyják szülőföldjüket. Erre a reggelizőtársam azt válaszolta, hogy a nővére írt egy könyvet éppen erről a témáról Samba címmel. Két héttel később megkaptam a könyvet, ami egy szenegáli bevándorló egyáltalán nem vicces történtéről szólt. Alkotótársammal megkérdeztük, hogy megváltoztathatunk-e mindent a sztoriban, s miután erre engedélyt kaptunk, úgy döntöttünk, hogy adaptáljuk az alaphelyzetet, de a saját stílusunk, ízlésünk és humorunk szerint. A könyvben nem szerepelt például Alice, mi viszont mindenképpen akartunk egy romantikusvígjáték-vonalat a Sambában. Afféle mix lebegett a szemünk előtt, a romkomot kiegészítve szociális vígjátékkal és drámai szállal – s mindezt egy filmben.
– Omar Sy az Életrevalók sikere után ezúttal is egyértelmű választás volt a címszerepre?
– Omar Syvel nagyon speciális a múltunk. Gyakorlatilag vele együtt kezdtük a karrierünket, amikor még rövidfilmeket készítettünk, ő pedig teljesen ismeretlenként szerepelt bennük. Az Életrevalókkal mindent elértünk, amit egy filmmel lehetséges elérni, és mivel szerintem a Samba történetében minden nagyszerű, úgy döntöttünk, hogy ismét együtt dolgozunk. Szerintem ezzel a filmmel egy időre véget ért a kooperációnk, öt játékfilmet készítettünk, ebből négyet Omarral. Közben ő is befutott, most Los Angelesben él, stúdiókkal nagy blockbusterekben dolgozik, így egy időre szerintem különváltak útjaink. Ami pedig Charlotte Gainsbourg szerepeltetését illeti, Franciaországban ő egy ikon, az egyik legnagyobb előadóművész, Serge Gainsbourg lánya, aki mások mellett a Taviani testvérekkel, Sean Penn-nel, Lars von Trierrel dolgozott együtt, és szerintem ő az egyik legjobb francia színésznőnk napjainkban.
– Attól nem tartanak, hogy bármit tesznek, innentől kezdve önök lesznek az Életrevalók rendezői, akiktől mindenki egy következő Életrevalókat vár, s mint olyan, ez természetesen lehetetlen?
– Először is, ha csak ezzel a problémával kellene együtt élnünk, már nincs nagy baj, mert ennél csak nagyobb gondok vannak a világban. Másrészről a Samba kapcsán mindig azt mondjuk, ha egy újabb Életrevalókat akarsz látni, ne nézd meg, ha egy új filmet szeretnél látni, nézd meg. És ez nem csak marketingduma, őszintén ezt hisszük. Valami újat, mást akartunk csinálni, viszont a saját szerzőiségünk és stílusunk révén természetesen hasonló dolgot készítettünk.
– Végső soron afféle bevándorlótörténetet rendeztek, s miközben beszélgetünk, nem tudunk nem elvonatkoztatni attól, ami néhány hete Párizsban a Charlie Hebdo elleni merénylet során történt.
– Nagyon nehéz időket élünk most meg Franciaországban. És ami történt, az egész Európa számára rossz hír. Hirtelen mindennel baj van. Az iskola nem jó, nincsenek rendben a gyerekek az iskolában, mert nem képesek egy percig néma csendben, fegyelmezetten állni. Hirtelen problémásak a muszlimok Franciaországban, és minden egyszeriben ijesztővé vált. Bár mostanra a merényletek után a dolgok visszatértek az eredeti kerékvágásba, de hogy mi fog ezután történni, mik lesznek a terror következményei, még nem tudjuk. Szerintem valami hasonló, mint az amerikai 2001. szeptember 11-i események után a patriótatörvény volt. Még nem világos, hogy hogyan kellene reagálni az eseményekre. De szerintem az első reakciói a politikusainknak jók voltak. Jelenleg nagyon csalódottak vagyunk, és minden francia úgy viselkedik, mintha másnapos lenne. Pedig mindent tudtunk, csak úgy csináltunk, mintha nem látnánk az igazságot. Tudtuk, hogy Párizs külvárosa olyan, ahova nem mennek be a rendőrök. Tíz éve megjelent egy könyv, aminek az volt a címe: A köztársaság elveszett területei. Már ott, akkor elhangzott, hogy vannak Franciaországnak olyan részei, ahol a köztársaság intézményrendszere és az iskola nem elég hatékony. És mégsem tettünk semmit.
– A film nyitójelenete hangsúlyossá vált azáltal, hogy egy esküvő ünneplő tömegétől a hátsó konyhában mosogatófiúként dolgozó Omar Syig vágás nélkül jut el a kamera. Egyetlen beállításban húzták meg a vonalat a társadalmi és szociális különbségek között?
– Azon kevés dolog közé tartozott ez a hosszú beállítás, ami az első pillanattól kezdve megvolt bennünk. A parti az ünneplő tömeggel és látványossággal olyan, mintha A nagy Gatsbyt néznénk Leonardo DiCaprióval. De aztán a kamera elmegy hátra, és ott megtalálja a ranglétra legalsó fokán álló embert, a kézifiút. És ezzel azt üzenjük, ugyanolyan érzékenyek vagyunk, mint az Életrevalók idején, továbbra sem a partizó gazdagok érdekelnek minket. Hanem ami számunkra a mozit jelenti. És ezt is akarjuk üzenni a nézőnek: hogy imádjuk a mozit. Nem az foglalkoztat minket, hogy mennyi bevételt ér el egy filmünk, ez nem lehet a célunk, hanem a filmkészítés maga.
– Ezért mondtak nemet Hollywoodnak?
– Franciaországban remekül működik a filmkészítés rendszere: a rendezőnek senki nem mondja meg, hogy mit csináljon, hogyan rendezzen. És enyém az utolsó vágás joga. Amikor az Életrevalók világsiker lett, hívtak Hollywoodból, el is utaztunk Amerikába, izgalmas hullámvasút volt, szinte azonnal könnyedén kávézgattunk világsztárokkal. Aztán hazamentünk Franciaországba, és úgy éreztük, az a világ nem nekünk való. Az amerikai remake persze nélkülünk is elkészül, Colin Firth és Kevin Hart főszereplésével. De mi semmit nem csinálunk az amerikai változatban, pedig még felajánlották nekünk a rendezést is, de nem érdekelt minket. Inkább valami újra, másra vágytunk.
