Szőcs Géza bárkája zátonyok között

Kurucos kultúrdiplomáciai rohamra számíthat a nemzetközi nézősereg a milánói világkiállítás magyar pavilonja kapcsán.

Az elmúlt időszakban a foci- és a külpolitikai szakértés mellett a tízmillió építész országa is lettünk. Erre az örvendetes fejleményre azután figyelhettünk fel, hogy tavaly május végén Szőcs Géza, a 2015-ös milánói világkiállítás magyar pavilonjáért felelős kormánybiztos úgy döntött: nem a januárban nyertesnek hirdetett Malom jeligéjű pályamű, hanem az annak idején másodikként rangsorolt, Sárkány Sándor alapötlete alapján kidolgozott, akkor még Alakor című terv valósul meg.

Azóta szinte mindenkinek igen határozott, és nem ritkán meglehetősen szélsőséges véleménye van a kiválasztott tervről – szakmán belül és kívül egyaránt. Bár ott még nem tartunk, hogy a pavilon látványával közvetlenül és valóságosan is találkozhasson a néző, az azonban a sajnálatos módon meglehetősen sok technikai malőrrel kivitelezett hétfői bemutató alapján is biztosan állítható, hogy szokatlan, vitára ingerlő vállalkozás valósul meg.

Egy olyan épületkoncepcióval utazunk Milánóba, ami erőset állít, jelenlétével tüntet, és kétségkívül nem a langymeleg esztétikai kompromisszumkeresés lázában fogant. Annak idején a Magyar Nemzet Online építész szakírója, az egyébként Makovecz-tanítvány Őrfi József a blogján azt a fontos szempontot emelte ki, hogy a terv ötletgazdája, a nem építész végzettségű Sárkány – akinek képzeletét saját bevallása szerint a káptalantóti piac látványvilága termékenyítette meg – szándéka szerint nem épületet, hanem egy díszletet álmodott meg.

Ez utóbbi szempont – pozitív előjellel – a hétfői prezentáción is előkerült, hiszen mind Szőcs, mind a közönség egyik építész tagja hangsúlyozta: nem középület készült, hanem egy alkalmi látványosság, aminek fő célja a közönség becsalogatása, figyelmének megragadása. Ezt az egyébként védhető álláspontot némiképp árnyalja az a tény, hogy a tervek szerint a pavilon a milánói esemény után hazaköltözik, és végleges lakhelyet talál magának Szombathelyen, a 11-es huszárok egykori laktanyája területén.

Őrfi egy korábbi cikkében szakmailag is szemügyre vette az akkor már ismert tervet. Akkor úgy fogalmazott: bár érti a szándékot, a „magyar ihletettséget”, de azt gondolja, hogy a végeredmény nem méltó a Sárkányék által is hivatkozott Makovecz Imre szellemiségéhez.

Az építész akkori írása konkrét szempontokat is felhoz azt alátámasztandó, miért érhetik komoly kifogások a pavilontervet. Többek között felhívta rá a figyelmet, hogy „az építészetben nem szokás táltosdobokat felnagyítani, vagy ha mégis, biztos nem élére állítva, és végképp nem egy az egyben ( ). Továbbá egyszerűen nem illik szimbólumokat rárajzolni egy tömegre, egy formára, amelyet bárki használatba vehet, hiszen nem biztos, hogy a betérő azonosul vele. Az építészet szimbólumokkal, szellemi tartalmakkal dolgozhat, de csak szerves összhangban a működő funkcióval.”

A pavilon tematikája két alapgondolaton nyugszik. Az egyik a víz fontossága, és innen jött „A legtisztább forrásból" mottó is. A másik az egészséges táplálkozás jelentősége – hívta fel a figyelmet a miniszteri biztos a bemutatón. A pavilonban bemutatják az akácfát is: mint növényt és mint építőanyagot, de az akácmézet is megismerhetik az érdeklődők.

– Sikerült a magyar akácot megmentenünk azzal a váddal szemben, hogy haszontalan, káros és kiirtandó növény – emlékeztetett a miniszteri biztos, hozzátéve, hogy a tervek megszületésének kezdetén az akácfáért folytatott küzdelem az EU-s tiltólistával szemben még akut állapotban volt. Az Életkertben a közönség 33-33 különféle magyar fával, gyümölccsel, zöldséggel és tradicionális magyar gyógy- és fűszernövénnyel találkozhat.

– A magyar kiállítás legfontosabb növénye a paprika lesz, amely megjelenése óta a magyar gasztronómia meghatározó komponensévé vált, beleépült a magyar ornamentikába, és a magyarok identitásában is jelen van – fogalmazott Szőcs Géza, hozzátéve, hogy a magyar logóban is feltűnik a paprika.

A pavilonban bemutatják a magyar innováció és a magyar kreativitás értékeit is. Külön termet szentelnek Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas orvosnak, biokémikusnak, és a kiállítás egyik látványossága lesz Bogányi Gergely idén bemutatott futurista zongorája is – hangsúlyozta a miniszteri biztos.

A víz hangját hallhatják meg először a magyar pavilonba belépő látogatók, de bemutatják a magyarok és a víz kapcsolatát, a vízkincseket és a fürdőkultúrát, szó lesz a víztisztítási innovációkról is. Megismerhetik az érdeklődők az olasz–magyar gazdasági, történeti és kulturális kapcsolatokat is, az idei expo kávéja pedig az Illy kávé lesz, amely Illy Ferenc Temesváron született, magyar származású üzletember, feltaláló nevéhez fűződik. 1935-ben védette le találmányát, amely a presszógép elődjének tekinthető – hangsúlyozta a miniszteri biztos.

Szőcs arra is emlékeztetett a prezentáción, hogy a többek között a Noé bárkáját is idéző, egyúttal a sámándobok és az életfa motívumait is felhasználó pavilon elnyerte a vendéglátó ország publikumának tetszését. Később lapunk kérdésére, hogy ez pontosan mit jelent, kik és milyen szempontból értékelték pozitívan az említett tervet, amely itthon komoly vitákat gerjesztett, először Rétfalvi Flóra, a világkiállítás magyar pavilonjának leendő kommunikációs igazgatója válaszolt.

Elmondta: egy komoly közönségeléréssel bíró női lap olvasóinak értékelése alapján az első tíz legvonzóbb terv közé került a magyar paviloné. Szőcs Géza ezt azzal a véleményével egészítette ki, hogy szerinte korántsem nevezhető teljesnek itthon sem a terv szakmai elutasítottsága, a szélesebb közvélemény azért gondolhatja ezt így, mivel az építészszakmán belüli ellentéteknek köszönhetően a támogató és pozitív vélemények nem kaptak nyilvánosságot.

A hazai ellendrukkerek mellett – mivel ilyen erős üzeneteket hordoz a készülő magyar pavilon – a globális gazdasági érdekkörök támadó fellépésére és nemtetszésére is lehet számítani Szőcs szerint, hiszen a kiállítással Magyarország kiáll a genetikailag módosítatlan növények ügye mellett is.

A mostani helyzet korántsem számít kirívónak: korábban is volt rá példa, hogy a magyar pavilonok ügye a szélesebb közvéleményen belül is komoly vitákat szított. Mindenekelőtt Makovecz Imre 1992-es sevillai magyar pavilonja, de említhetnék a sanghaji világkiállítás körülötti habverést is. Ám mielőtt alaposabban szemügyre vennénk a rendszerváltás utáni korszak magyar szerepléseinek tanulságait a világkiállításokon, érdemes egy picit elidőzni annál a kérdésnél is: milyen szándék hívta életre a nemzetközi expók gondolatát, és mennyiben támaszt egy ilyen megméretés másféle kihívásokat a ma emberére, mint a boldog békeidőkben kiállítókra.

A magyarok kezdettől fogva, vagyis az első, Londonban rendezett 1851-es világkiállítás óta vesznek részt az eseményen – mivel az időpont igencsak közel esett az elbukott szabadságharchoz, ez a tény különösen értékelendő. Hogy miként is változott a világkiállítások karaktere és szellemisége, arról tavaly márciusban beszélt egy interjúban lapunknak a hiánypótló Világkiállító magyarok című kötet szerzője, Gál Vilmos történész (Világkiállításokról a milánói expo előtt, Magyar Nemzet, 2014. április 9.).

Ebből kiderült többek között, hogy kezdetben a világesemény egyfajta ipari seregszemle és kereskedelmi vásár formáját öntötte – a kulturális nemzeti értékek bemutatása a későbbi évtizedek során került egyre inkább előtérbe, a turizmusipar fellendülésével karöltve. Gál arról is mesélt akkor, hogy a nemzeti pavilonok terve is viszonylag korán, már az 1878-as párizsi világkiállításon felmerült, de az igazi áttörést ezen a téren az 1900-as expó jelentette, amelynek szintén a francia főváros adott otthont, és ahol kialakították az úgynevezett Nemzetek Utcáját.

Ettől kezdve vált egyre inkább a világkiállítás a nemzeti építészeti teljesítmények küzdőterévé is. A magyarok részvétele és annak megítélése erősen hullámzó színvonalat mutat. Míg az 1911-es torinói magyar pavilon a maga szecessziós díszítettségével és monumentális méreteivel komoly elismerést váltott ki, és a húszas-harmincas években is nagyon jó, Bauhaus stílusú modern épületekkel rukkoltunk elő, a hatvanas évektől a nyolcvanas évekig leszálló ágba kerültünk a világkiállítási részvételek visszhangját tekintve.

A világkiállítás témája két esemény kapcsán vált ismét közüggyé hazánkban a rendszerváltást követő években. Az egyik természetesen az 1991-ben elhatározott, majd 1994-ben lemondott, egyébként pedig az 1996. május 11. és október 4. közötti időszakra tervezett budapesti világkiállítás kálváriája volt. A terv megfeneklését az ország nehéz gazdasági helyzetével indokolta az akkori kormány, de addigra már rengeteg vitán, lakossági fórumon és politikai adok-kapokon volt túl az ország.

Ahogy egy 1994-es cikk fogalmazott: „Ez volt az a téma, amihez mindig mindenki értett, s mindenki hozzá is szólt.” Az expo ötlete egyébként már 1988-ban felvetődött – akkor még az osztrákokkal közösen, akik 1991-ben léptek vissza –, tehát nem a rendszerváltás lendülete hozta csupán felszínre a tervet. A világkiállításokat felügyelő és koordináló Bureau of International Expositions (BIE) 1990-ben – röviddel a kérelem beadása után – zöld jelzést adott a vállalkozásnak.

Nagyjából 1991-től egyre inkább szembetűnővé vált a forráshiány, ahogy az is, hogy a várt külföldi tőke távolmaradásával a kormányon és így az igencsak kevéssé terhelhető magyar gazdaságon múlik majd a siker – vagy inkább a látványos bukás elkerülése.

Sokkal inkább sikertörténet az 1992-es sevillai magyar szereplés, ahol a Makovecz Imre által tervezett, fából készült magyar pavilonnak túlzás nélkül a csodájára járt a világ. Ehhez képest sajnos pár éve arról lehetett olvasni, hogy a világhírűvé vált épület – az azt tulajdonló üzletember, Luis Portillo anyagi ellehetetlenülése miatt – romosan áll.

Az 1992-es világesemény kapcsán a mostanihoz hasonló helyzet állt elő magyar részről. Bár Janáky István Lepkeház fantázianevű terve lett a pályázat győztese, ám az akkori kormánybiztos nem sokkal később visszavonta a megbízást.

Némi huzavona után Makovecz Imre készítette el a végleges pavilontervet, amely a gyerekkor élményét megjelenítő Janáky-tervhez hasonlóan szimbolikus megközelítésen alapult és a magyar kultúra kettősségét, keleti és nyugati érintettségét hangsúlyozta.

Az épületet ideiglenesnek szánták, de olyan sikert aratott, hogy végül a fennmaradása mellett döntöttek. Az Andalúz Örökségvédelmi Hivatal 2007-ben felvette a védett műemlékek sorába, épp ezért sajnálatos, hogy állaga mostanra erősen leromlott az említett körülmények okán.

A 2010-ben Sanghajban rendezett világkiállítás magyar pavilonját a Gömböc nevű magyar találmány ihlette – vagyis egy homogén háromdimenziós test, amelynek specialitása, hogy összesen két – egy stabil és egy instabil – egyensúlyi helyzete van. A projekt látványosra sikerült, de itthoni kritikusai épp azt hánytorgatták fel, hogy ezen túlmenően nem volt igazán informatív Magyarországgal kapcsolatban, holott ez alapvető elvárás a mindenkori pavilonokkal szemben. Egyes kritikák pedig az anyagi ráfordítás mennyisége – 2,5 milliárd forint – és a végeredmény színvonala között véltek felfedezni ellentmondást; megemlítve többek között, hogy míg a magyar egy bérelt épületben kapott helyet, a román állam épített pavilonja félmilliárd forinttal kevesebb összegből is kijött.

Ebből is látszik, milyen szűk a tervezők és a döntéshozók manőverezési lehetősége. Látványosnak és praktikusnak, mély értelműnek és informatívnak egyszerre kell elvileg lennie a kiállítótérnek. Hogy ezúttal mindezen kritériumok mennyire valósultak meg vállalható és innovatív formában, hamarosan élesben derül ki Milánóban.