Hogy tud élve maradni egy magyar könyvkiadó?

Kevés előny és sok nehézség jut a könyvpiacon a kiadóknak. Kérdés, hogy ők vajon megteszik-e, amit lehet.

Magyarországnak sikerült önmagát meghívnia díszvendégnek a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. Pontosabban a magyar könyvszakmát ünneplik annak apropóján, hogy 220 éve, 1795-ben alapították a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) jogelődjét, a Pesti Könyvárusok Grémiumát. Ez figyelemfelhívó akciónak is beillene, de jó okunk van azt hinni, hogy a MKKE idén egyszerűen elbliccelte a díszvendég ország meghívását, gondolván, hogy a díszvendég szerző, aki ezúttal a valóban világhírű Jonathan Franzen amerikai regényíró, egymaga is elviszi a fesztivált.

Ha így van, az egy kicsit kínos, de mindenki túl fogja élni. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál ugyanis nem elsősorban a díszvendég országról szól, még csak nem is a díszvendég szerzőről, hanem sajnos arról, hogy ez a két nagy alkalom egyike az évben, amikor a magyar kiadók horribilis terjesztői jutalékok kifizetése nélkül könyvet árulhatnak, a közönség pedig eljön, mert megszokta a fesztivált, és mert kellemes nyüzsgés, kedvezményes árak, tömeges dedikálás és sült kolbászos bódé is járul hozzá. Eljön, vásárol, és ezzel életben tartja azokat a kiadókat is, amelyek léte máskülönben veszélyben forog. A könyvfesztiválon a külföldi kötetekre jut több figyelem, a könyvhéten a magyarokra. Ki van ez találva.

Mielőtt elkeserednénk, azért lesz a ma nyíló könyvfesztiválon más érdekesség is, például határokon átnyúló szakmai egyeztetés: nagy nemzetközi könyves szervezetek vezető tisztségviselői érkeznek Budapestre. Jól teszik, nálunk csodát láthatnak. Egy hazai szépirodalmi könyvkiadó vezetője mesélt egyszer a magyar könyvkereskedelem körülményeiről egy nyugat-európai kollégájának, akinek elkerekedett a szeme: „És akkor hogy tudtok életben maradni?”

Azon csodálkozott, hogy Magyarországon a terjesztők a magas árrés ellenére sem osztoznak a kockázatban a kiadókkal. Bizományba veszik át a teljes rendelést, és ha az nem kel el, a kiadó úgy járt. Köszönje meg, ha a terjesztő fizet – legkorábban két-három hónapra rá –, és nem költi el a kiadó könyveiből befolyt összeget arra, amire éppen kedve szottyan. A „hogy tudtok életben maradni?” kérdésre pedig sok kiadó esetében nagyrészt a két nagy könyves rendezvényben, a Nemzetközi Könyvfesztiválban és az Ünnepi Könyvhétben rejlik a válasz. Lehet, hogy kissé avítt a struktúra, és az a kérdés is felmerül, hogy van-e értelme két hónap különbséggel rendezni két könyvvásárt Budapesten. A kiadók, főleg azok, amelyek nincsenek valamelyik terjesztő védőernyője alatt, mégis örülnek, hiszen a karácsonyi időszakhoz mérhető fogyást jelent nekik a könyvhét és a könyvfesztivál. Kár, hogy nem lehet hat könyvvásárt rendezni egy évben.

Sok mindent elmond a könyvkiadók helyzetéről a Magyar Napló Kiadó tavalyi gesztusa, amely a Józsefvárosi Galéria önkormányzattól bérelt terében nyitott saját könyvesboltot, ahol a Magyar Napló és még néhány kiadó könyveit árulják. Ez üdítő újdonság volt, apró szépséghibával: az a néhány kiadó, melyet a Magyar Napló meghívott árulni, örült ugyan, de a befektetésből már nem vette ki a részét. A kezdeményezés akkor lett volna igazán szép, ha a független, kiadói csoportokhoz és így terjesztőhálózatokhoz nem tartozó, vagyis a „védtelen” szépirodalmi könyvkiadók fognak össze széles körben, és az ezzel járó kockázatot közösen vállalva indítanak egy új, független könyvesboltot.

Hogy a kezdeményezés miért nem így valósult meg, azt csak maguk a kiadók tudhatják. Azt is, hogy az erőteljesebb könyvkiadói érdekérvényesítés miért nem jött össze Magyarországon negyed évszázad alatt. Nem tekinthetjük a kiadókat pusztán a körülmények áldozatának azért sem, mert nyilvánvaló, hogy a szakma egy része még huszonöt év piacgazdasági lét után sem látta át a kiadói marketing fontosságát. A reklám bizonyos formáihoz persze az anyagi erő is hiányzik. Általában mégsem azt venni észre, hogy a kisebb kiadók az összes, számukra elérhető kommunikációs csatornán támadnák a vásárlót, olyan elszántsággal, hogy annak láttán egy fületlen csuprot is megvennénk tőlük. A hazai könyvek népszerűsítéséért persze sokat tehetne a közmédia is, és talán nem dőlne össze a világ, ha a kereskedelmi médiumok is valamivel több műsoridőt áldoznának erre.

Világos, hogy a rendszerváltáskor elrontott dolgokat helyrehozni – úgy, ahogy akkor lehetett volna – ma már nem lehetséges. De ebből nem következik egyenesen, hogy a jogalkotónak Pató Pál úr módjára sorsára kellene hagynia a könyvszakmát. A könyvpiac ugyanakkor olyan terület, amelyre jogalkotóként belépni körültekintő és hosszadalmas munkát kívánna, a külföldi megoldások tanulmányozását, a szakmai szereplőkkel való egyeztetést, az érdekek közötti egyensúlyozást. És felelős kultúrpolitikusokat, aki képesek megkülönböztetni a könyvszakma hosszú távú érdekeit az egyes szakmai szereplők rövid távú érdekeitől, és képesek ugyanezt a saját rövid távú politikai érdekeik vonatkozásában is megtenni. Továbbá hajlandók konfliktust vállalni, ráadásul olyat, amelynek a megtérülése politikai értelemben csekély. Egyetlen, bármilyen jelentős könyvszakmai döntést sem lehet úgy felmutatni, mint egy felújított kastélyt, egy új múzeumépületet, egy kulturális közfoglalkoztatási programot, egy újranyitott Erkel Színházat.

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének javaslata volt a könyvek árkötöttsége, vagyis a leárazások tilalma a könyv életének első évében. Azzal, hogy az újdonságok mindenütt ugyanannyiba kerülnek, minden könyvkereskedelmi szereplő védelmet élvez. A kisebb üzletek a nagy könyves üzletláncokkal szemben, a könyves láncok pedig a nagyáruházakkal szemben. Ez a kiadók problémáját ugyan nem oldaná meg, de hosszú távon lehetnének előnyei. Legalább kialakult róla valamilyen konszenzus a könyvszakmában, ez sok országban bevett gyakorlat.

A javaslatot eljuttatták a kultúráért felelős államtitkárságnak is, ahol érdeklődésünkre a Nemzetgazdasági Minisztérium támogatásának hiányára hivatkoztak. Mintha nem történt volna még olyan, hogy egy minisztérium megszerezte a másik minisztérium hiányzó támogatását. Éppen Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár büszkélkedett – lényegében joggal – azzal, milyen kitartó egyeztetések árán sikerült elérniük, hogy az idei költségvetésben növekedjen a kistelepülések kulturális kerete. Az államtitkárság azzal is érvelt, hogy a Gazdasági Versenyhivatal ellenezte a kötött könyvár bevezetését. Ez a vélemény viszont nem kötelezi a jogalkotót: Németországban is pontosan akkor született meg a kötött könyvárról szóló törvény, amikor a versenyhivatal jogellenesnek minősítette a kiadók és a terjesztők azon gyakorlatát, hogy egymás között, megállapodás alapján meghatározott ideig kötött árat alkalmaznak.

A különböző intézkedések előnyeit és hátrányait nyilván lehetséges és szükséges is vitára bocsátani. Nem biztos ugyanis, hogy az üdvösség felé vezető út kötött árú könyvekkel van kikövezve; lehet, hogy a magyar könyvszakma számára nem ez a Németországban vagy Franciaországban bevált modell a megoldás. De abban sem vagyok biztos, hogy az egyik legfontosabb kulturális terület jogi szabályozásának mikéntjéről a versenyhivatalnak kellene kimondania az utolsó szót. Egy viszont biztos: valamit tenni kell a könyvszakmáért. Magam még húsz év múlva is olvasni szeretnék, lehetőleg minél több műhely kínálatából válogatva. És amikor legutóbb leadtam a voksomat az országgyűlési választáson, emlékezetem szerint nem a Gazdasági Versenyhivatalra szavaztam.