Fél órával a meghirdetett este hetes kezdés előtt már nem volt ülőhely a Múzeum utcai Muzikumban – amikor az még kislány volt, dzsesszklubnak hívták „rossz arcú emberek”, de rohan az idő, és máris jöttek a könyvbemutató főszereplői: a Miskolci Illés Emlékzenekar (MIEZ) tagjai, egy ifjú felolvasó színész, egy rádiós és a társszerző. Amikor Szörényi Levente becsörtetett a színpadra utolsóként, felcsendültek az ismerős hangok: „Én még nem tudom, hogy fogjak hozzá ”
Levente aztán nem kereste a szót, a hangot, azonnal rákezdett.
„Úgy éreztem, hogy van miről a nyilvánosság elé tárni dolgokat. Megkerestem Stumpf Andrást, hogy egy, a tíz évvel ezelőttihez hasonló összeállítást készítsen. [Akkor Kocsis L. Mihály szerkesztett kiadványt, de csak a Szörényivel megjelent interjúkból – a szerk.] Kivételes alkalom, amikor az ember összegez, egy újságcikk pedig erre értelemszerűen nem elég” – indokolta a könyv születését az ünnepelt, mivelhogy a Szörényi – Rohan az idő életműkönyv a legenda hetvenedik születésnapja alkalmából jelent meg. Azt az újságíró-szerzővel együtt megerősítette: a lejegyző kutatómunkája nem kellett hogy olyan alapos legyen, mintha Keith Richardsot kellett volna a hetvenes évekről kérdezni, említett Rolling Stones-os úriember ugyanis végigheroinozta az évtizedet, aligha emlékszik pontosan bármire is
No de vissza Szörényihez és a könyvhöz, amelyből Szatory Dávid, a Nemzeti színésze olvasott fel egy részt, benne Adolf-Hitler-Platz, hangszer nélküli első zenekar, a Visegrádi utcai lakásból ki nem ereszthető hangok és a déli harangszó helyetti rádiós kínálat mozaikjai. A rádió mellől Szörényi „csakazértse” tágított, így találta meg Little Richard általa vérpezsdítőnek vélt néhány taktusa a Faternak köszönhetően. És itt jött az a rész, amely kihozta a megjelent Illés-pólós idősekből az őrjöngő fiatalokat: a zenész a társakkal belecsapott a Little Richardba, ahogy 48 évvel ezelőtt is.
Persze a régi és a még élő jelenlegi társak nélkül nem volt igazi a zenélés, de Szörényi Levente az Szörényi Levente, és pont. A zenélés végén felszabadultan vette le magáról a kardigánt, és vetette oda hetykén a hallgatóságnak, hogy „nagyon rossz ülve énekelni, próbálják ki”. A kérdésre, hogy miért nem lett dzsesszzenész, holott a közeg és a vonzódás akkor adva volt neki a gimnáziumi dzsessztrióval, esze ágában sem volt rendesen megválaszolni, de hogy mederben maradjon a beszélgetés Horváth Gergellyel, az MR2 Petőfi műsorvezetőjével, jelezte, a válasz benne van a könyvben.
Apja (a Fater) aztán a későbbi sztorikban is előkerült még: mindenki lefordíthatta magának, amikor arról beszélt, van, amit az ember nem a két kezébe kap meg az apjától. Neki az István–Koppány viszonyról való elmélkedés volt az, ami édesapja grafikáiban elő-előkerült, még jóval születése előtt. Szörényinek ezen kívül arról volt a legnehezebb beszélnie, amikor utoljára találkozott első szerelmével, Keszei Ágival, aki már nincs az élők sorában. Azt sem túl nehéz kitalálni, hogy kiről szól a könyvben a legáhítatosabb megvetéssel: „természetesen” Erdős Péterről, aki a korabeli rock világának lemezkiadásában élet és halál ura volt, és aki annyira paranoiás volt, hogy Szörényinek a „sötét erdő” szóösszetételét magára vette, majd letiltotta az egész zenei album gyártását.
Ugyanilyen lefitymálva beszél a zenész a könyv lapjain a Táskarádió című slágerről és prezentánsáról, Fényes Szabolcsról, aki meghallva a szörényis-elvises feldolgozást, csak ennyit mondott: „elb.sztátok a dalom”. Aztán, hogy a trubadúr rátegyen egy lapáttal, a Muzikum közönsége előtt érzékletes előadással ki is parodizálta Fényest.
Elvist ilyentájt sodorta Szörényi a beszélgetésbe, és ekkor ragadta meg az alkalmat arra is, hogy a Beatles – Rolling Stones – Szörényi–Bródy-párhuzamosításról beszéljen, de könnyen elfogadta már annak idején is a zenekar, hogy a magyar Beatlesként emlegetik az Illést. „Rollingot csak azért játszottunk és annyit, amennyit kötelező volt” – mondta erről még az ünnepelt, akit Bródyval később ezen a nyomon már inkább a magyar Lennon–McCartney duónak titulálták.
Beszélt aztán az Óh, mondd születéséről egy Budapest–Verőce-vonatúton, s a Váchoz közeli településen hozták össze a Mindig veledet és az Utcánt is, akkor még Bródyval közös alkotói folyamatban.
„Amikor először mondtuk a barátainknak, hogy magyar nyelvű, saját számaink vannak, azt mondták nekünk, hogy »meg fogtok bukni«. Hát képzelhetjük, az akkori pártvezetés nem úgy állt az ilyenekhez, hogy »de aranyosak vagytok«” – érzékeltette a berobbanás előtti pillanatokat Szörényi. Az az utániakról pedig Bródy János és Illés Lajos egyik részeg sztoriját is elmondta: „Tini például egy keverttől annyira kilett, hogy először még csak a színpadról ugrott le, majd eldobva a gitárját maga is hanyatt vágódott. És akkor már Illés sztorija is: amikor érezte, hogy bajban van, csak annyit kért a többiektől, hogy játsszanak Shadows-t – tudniillik abban nincs zongora.”
Magáról az alkotói folyamatról további érdekességeket is kicsípett a könyvből: több dal például nem volt sokáig sem írásban, sem hangban rögzítve, egyszerűen csak Szörényi fejében élt és maradt meg. A másik különlegesség a népzenei vonalvezetés a kompozíciókban: „Ez eleinte teljesen ösztönös volt, nem figyeltem rá. Később, az István, a királynál már előbb volt meg a dallam, így könnyű volt a népzenére koncentrálni.” S hogy lefesse, miről is beszél, jött az ezek szerint teljesen ösztönösen dudanótás bevezetésű Utcán.
Majd fokozták a hangulatot, jött egy újabb sláger, de a régiek nélkül azért nem volt ugyanolyan az Óh mondd sem.
A beszélgetés végén a szombaton bemutatott Gyöngyösi-szimfóniáról kérdezték.
„Azt sajnálom, hogy nem én írtam. Zenetörténeti kuriózumnak tartom, talán nincs is ilyen még egy, hogy egy rock-életműből még a szerző életében egy fiatal zeneszerző egy ilyen szimfóniát írjon. Ha csak úgy oldotta volna meg Gyöngyösi Levente, mint Morricone, akkor nem csinált volna semmit. Ebben dráma van. Magamon kívül voltam” – lelkendezett Szörényi, majd egyes taktusokat érzékeltetve zötyögni és kalimpálni is kezdett a széken, feltörtek belőle a zeneakadémiai emlékek.
Az utolsó zenélés előtt még elpattant egy-két anekdota, az egyik arról, hogyan tollasodtak meg az Illés–Metro–Omega-koncerten: a producer Rosta Mária mindenkinek egyforma gázsit talált ki, csakhogy mind az Omega, mind a Metro ezzel-azzal felhabosította a produkcióját, így a zenekaronkénti 50 millió forintból az Illés jött ki a legjobban. Ezen a koncerten külön örültek annak, hogy ők játszhattak először, „akkor friss a csaj, már bocsánat” – így Szörényi.
A könyvbemutató „egy órájának” kilencvenedik percében Szörényi aztán megkapta a tortát, és elképesztő tolongás kezdődött a Múzeum utcai kúria emeletén a legenda aláírásáért. Sokan hoztak magukkal Illés-relikviákat, hogy a könyv mellett azt is dedikálja a születésnapos muzsikus.
