Kerényi százmilliói

Sokak szerint indokolatlanul sok pénz jut Kerényi Imre Nemzeti Könyvtárára. Igyekeztünk a számok mögé nézni.

Háromszázmillió forint. Ennyi pénzt kapott 2012-ben Kerényi Imre a Nemzeti Könyvtár-sorozat elindítására az államtól. Kerüljük el az olcsó demagógiát, és ne számoljuk át ezt a pénzt lélegeztető gépekre vagy arra, hogy hány kórházi dolgozó éves bérével egyenlő ez az összeg. Mivel cikkünk a Nemzeti Könyvtár-sorozatról szól, beszéljünk inkább arról, ekkora támogatásból a magyar könyvszakma és irodalmi élet milyen nehézségekkel küszködő területeit lehetne kedvezőbb helyzetbe hozni.

A Nemzeti Könyvtár-sorozat első kötetei 2012 őszén jelentek meg a szakma hangos tiltakozásától kísérve. Ami alig volt meglepő, hiszen miközben a kiadók szigorú pályázati feltételekkel kérhetnek állami támogatást a Nemzeti Kulturális Alaptól, a Nemzeti Könyvtár köteteit közzétevő Közlönykiadó külön állami dotációt élvezett. Az első 14 kötetre összesen 300 millió forintot kapott Kerényi Imre sorozata, amelynek célja, hogy összegyűjtse „a magyar írott kultúra legjavát”. A válogatás szempontjai között „az olvasmányosságot, a sokszínűséget, valamint a nemzeti önbecsülésünk erősítését” találjuk. A sorozat hét témakör köré szerveződik: egyebek mellett a magyar írók, a magyar ízek és a magyar hősök is külön rovatot kaptak.

A jelenleg 43 címet számláló Nemzeti Könyvtár a tervek szerint 2018-ig négy részletben száz kötetre bővül. Az első 24 kötetről egy háromtagú szerkesztőgárda – Bencsik Gábor, Szigethy Gábor, Kerényi Imre – döntött, a továbbiakban azonban közéleti és egyházi személyiségeket, a kulturális élet szereplőit, illetve politikusokat kértek fel a szerkesztők, hogy ajánljanak könyveket megjelenésre. Eddig olyan szerzők munkái jelentek meg a teljesség igénye nélkül, mint Tormay Cécile, Jókai Mór, Herman Ottó, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Kós Károly, Cziffra György. A példányszámokról ellentmondásos információk jelentek meg, egyes források szerint az első 24 kötetből 2013 végéig valamivel több mint 120 ezer darabot nyomtattak, míg máshol csaknem 200 ezer példányról írtak.

A legújabb kötetek idén márciusában jöttek ki, s bár a szakmai kritikák elhalkultak, teljesen a mai napig nem szűntek meg. Annál is inkább, hiszen időközben több helyen napvilágot látott, hogy Kerényi Imre 2014-ig összesen mintegy másfél milliárd forintot költhetett el különböző kulturális projektjeire, köztük a Nemzeti Könyvtár-sorozatra. Ehhez kapott még most tavasszal újabb háromszázmillió forintot a kormánytól. A dotáció mértéke a hazai kulturális finanszírozás helyzetét tekintve aránytalannak tűnik, különösen ha azt nézzük, hogy egy ilyen volumenű könyvsorozatot reális körülmények között mennyi pénzből lehetett volna megjelentetni.

A Nemzeti Könyvtárnak nincs létjogosultsága a magyar könyvpiacon – fogalmazott lapunk kérdésére Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének (MKKE) elnöke. – Szerény számításaink szerint az induláshoz kapott 300 millió forint állami támogatás harmadából ki lehetett volna hozni az induláskor megjelent köteteteket. Bármelyik magyar könyvkiadó összehasonlíthatatlanul igényesebb, jobb minőségben és sokkal olcsóbban dobta volna piacra. Ebben az értelemben tehát a Nemzeti Könyvtár egy felesleges pazarlás.

Ráadásul olyan könyvek jelentek meg a sorozat elindulásakor, amelyek akkor több kiadó gondozásában már jelen voltak a piacon – tette hozzá az MKKE igazgatója. – A kötetek egy része ingyenesen került a különféle intézményekhez, a Nemzeti Könyvtárral ily módon értelmetlen és felesleges piaci konkurenciát hoztak létre azon kiadókkal szemben, amelyek a saját pénzüket kockáztatják a könyvek megjelentetésével.

Kerényi Imre a piaci beavatkozás vádjára több fórumon is úgy reagált, ők a piacon kívül állnak, így nem rontják a kereskedők helyzetét. Zentai Péter László más véleményen volt. – Ha ugyanazt a könyvet osztogatják ingyen, amit a többi kiadó megjelentet, akkor vajon miért gondolja, hogy a könyvpiacon kívül áll? Ha kiállok egy üzlet elé, és ingyen elkezdem osztogatni a bent is kapható portékát, akkor nem okoztam kárt annak a kereskedőnek?

Az igazgató hangsúlyozta, méltánytalannak érzik, hogy amikor a teljes magyar könyvkiadás – ami több mint tízezer címet jelent – állami támogatása alig haladja meg a 600 millió forintot, akkor egy olyan sorozatra, amelynek a sikerességéről elég csak megkérdezni a kereskedőket, 300 millió forintot fordítanak. – Ez finoman szólva is eltúlzott, aránytalan.

Nem árt emlékeztetni: a Nemzeti Könyvtár a kereskedelmi forgalomban kerülő könyvei terén (is) komoly versenyelőnyben van, hiszen az egyes példányok szabott áron készülnek el, függetlenül az eltérő könyvészeti kihívásoktól. Ennek ellenére – ahogy arra Zentai Péter László is utalt – jelentős túlzás lenne kereskedelmi sikerről beszélni Kerényi Imre sorozata kapcsán. Az egyik nagy hazai könyvkereskedő hálózat működését jól ismerő forrásunk szerint kezdetben – köszönhetően a jelentős marketingkampánynak és a sorozat indulását kísérő komoly sajtóvisszhangnak – komolyabb olvasói érdeklődés volt tapasztalható a sorozat egyes példányai iránt. Sőt, éppen a vásárlók érdeklődésének hatására rendelt be a terjesztő könyveket a Nemzeti Könyvtár kínálatából, mára azonban ez az érdeklődés erősen mérséklődött. Forrásunk szerint ez egyébként annak is köszönhető, hogy számos olyan könyv jelenik meg a sorozatban, melyek amúgy is régóta hozzáférhetők és számos kiadást értek már meg.

Természetesen a nemzeti könyvtár mint fogalom és mint jelenség önmagában egyébként a legkevésbé sem ördögtől való és egyáltalán nem szokatlan, más országokban is találunk hasonló kezdeményezéseket. Legalábbis az elnevezés ugyanaz, de ha például Csehországot vagy Lengyelországot vesszük alapul, akkor azt látjuk, céljaikban és a megvalósítást illetően egészen más jellegű szériák jelennek meg ilyen címszó alatt. Csehországban 1998 óta fut egy ilyen nevű könyvsorozat, és a cseh nyelvet jól ismerő, fordítóként dolgozó forrásunk szerint kimondottan igényes, jól szerkesztett és átgondolt vállalkozásról van szó. 2003-ig évi hat kötetet adtak ki, ebbe egy-két kötet a régi cseh irodalom szövegeiből, a többi pedig a 19-20. században keletkezett művekből került ki. Később ez a szám csökkent. A kötet szerkesztői között pedig neves irodalmárokat találni.

Az első világháború után indították útjára Lengyelországban egy, a hazai és idegen nyelvű klasszikusokat megjelentető nemzeti könyvtár sorozatot, mely kiadóváltásokkal ugyan, de mindmáig létezik, és lényegében szakmai törések nélkül vészelte át az évtizedeket úgy, hogy a szerkesztői munkából folyamatosan neves irodalomtudósok veszik ki a részüket.

Hogy Kerényi mennyire kitartóan igyekezett ajánló személyeket keresni missziójához, arról az egyik kortárs írónk is megbizonyosodhatott. A neve elhallgatását kérő szerző további levélváltásba bocsátkozott a Nemzeti Könyvtár eszmegazdájával, miután az első megkeresésre nemet mondott. A nemleges választ Kerényi elsőre nem fogadta el, és a maga színes stílusában előadott, egyúttal tagadhatatlanul barátságos hangulatú további levelekben igyekezett jobb belátásra bízni a makacskodó szerzőt. A Kerényi által visszafogottan csak szellemi építkezésként jellemzett közös kaland a felkért író számára azzal járt volna, hogy három olyan, már nem élő író könyvéhez írjon előszót, akik munkái a levél szavaival az öröm és tudás forrásai. A fenti szándékban persze nehéz bármi kivetnivalót találni, a későbbiekben azonban a több száz millió forint felett gazdálkodó miniszteri megbízott sajátos víziót villantott fel a magyar kultúra jövőjéről.

Az, hogy Kerényi a tömegek nevében kérlelte a következő levélben a vonakodó írót, ráadásul egy olyan tömeg nevében, mely nem is tudja egyelőre, mi kell neki, még pusztán csak stiláris kilengés, amit ízlésünk szerint értékelhetünk. Ám az már sokkal inkább elgondolkodtató, amikor arról próbálja meggyőzni levelezőpartnerét, gyűrje le „szocializációs” és „származási görcseit”, és ne féljen a véleményformáló fővárosi értelmiségi körök véleményétől, hiszen közeleg az idő, amikor már a kritikákat is csak „mi” fogjuk írni. Hogy ki ez a mi, az annak fényében is érdekes kérdés, hogy egyébként a Kerényi által ajánló szövegek megírására felkért írók és közszereplők névsora politikailag igen színes, hiszen szerepel rajta többek között Bródy János éppúgy, mint Gerő András vagy Spiró György.

Azt, hogy a miniszteri biztos nem ismeri, vagy csak figyelmen kívül hagyja a könyvszakmán belüli írott és íratlan szabályokat, valamint azt, hogy sajátos elképzeléseket dédelget a jogdíjak kérdéséről, saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni az egyik legrangosabb és legpatinásabb hazai kiadó, a Helikon is. Ahogy arról lapunknak a kiadó főszerkesztője, Kovács Attila Zoltán beszámolt, Kerényi az időközben komoly sikertörténetnek bizonyult Bánffy Miklós-életműkiadás kapcsán kereste meg őket először. A Helikon akkor indította útra az egykori erdélyi politikus, író és képzőművész munkáit bemutató sorozatot, mely akkor az első megjelent kötetnél tartott.

Kerényi a Bánffy-trilógia (Erdélyi történet I–III.) jogaira tartott volna igényt, csakhogy elég sajátos feltételekkel. Egyrészt a szakmai felkészületlenség jeleként értékelhető, hogy sajátos helyzetbe manőverezte magát, ugyanis csak azután kezdett tárgyalásokba a kiadóval, mikor már a Nemzeti Könyvtár promóciós anyagaiban és a könyvekben olvasható beharangozókban is megemlítették, hogy a Bánffy-műveket is kiadják majd.  Később is előfordult, hogy csak utólag rendezték egyes már megjelent művek jogait.

A jogokat azonban nem úgy szokás adni-venni, mint a lovakat – mondja Kovács Attila Zoltán –, hiszen ez egy többlépcsős, többszereplős folyamat. A kiadó csak a felhasználási joggal rendelkezik, de magát a jogot a jogutódok birtokolják. Akik ez esetben határozottan utasították vissza Kerényi ajánlatát, amin nem is lehet igazán csodálkozni, mivel a miniszteri biztos ajánlata úgy szólt: a sorozat eszmei küldetése okán tekintsenek el mindenféle honoráriumtól. Ez a szűkkeblűség már csak azért is érthetetlen Kovács szerint, mert a szakmai berkekben egyöntetű a vélemény, hogy nagyon is nagyvonalúan kibélelt, túlfizetett a sorozat, ennyi pénzből háromszor ennyi könyvet lehetne megcsinálni sokkal jobb minőségben. Az pedig fel sem merült szempontként Kerényiék részéről, hogy amennyiben sikerrel járnak, az milyen bevételkiesést jelentene éppen annak a kiadónak, mely hosszú ideje gondozza és tartja bent a közbeszédben a magyar irodalom számos nagy és megbecsült alakját Máraitól Weöresen keresztül Kós Károlyig.

A főszerkesztő szerint egyébként nem magával a sorozat alapötletével van a baj, hanem a megvalósítás mikéntjével, miközben volt már igényes sorozat Millenniumi Könyvtár néven, de korábban, a 20. század első harmadában is létezett nemzeti könyvtár. Gyorsan és találomra összeválogatott művek és elhibázott könyvészeti megoldások jellemzik szerinte a Nemzeti Könyvtárat, ráadásul – ahogy fogalmaz – a homéroszi idők óta ez az első olyan könyves projekt, hogy mérettől, terjedelemtől, illusztráltságtól és minden más szemponttól függetlenül minden egyes kötetnek ugyanaz a bolti ára, ami teljes nonszensz. Kovács arra is felhívta a figyelmet, hogy egy ilyen, a magyar irodalmi „nemzeti minimumot” felölelő sorozat előkészítése nagyon komoly szakmai kihívás, hiszen ki lesz mondjuk az az irodalmi korifeus, aki eldönti például, melyik az az egy Németh László-mű, ami bekerül.

Kovács Attila Zoltán: Ennyi pénzből háromszor ennyi könyvet lehetne megcsinálni sokkal jobb minőségben

Fotó: Béres Attila

Megkerestük Kerényi Imrét, szerettük volna megtudni, miként reagál a Nemzeti Könyvtárat ért kritikákra, és mi a véleménye a sorozat sikerességéről, ám kérdéseinket elhárította. – Engem ez nem érdekel, nem akarok beszállni ebbe a játékba – fogalmazott. – Nem értek egyet az ellenvéleményekkel, a Nemzeti Könyvtár jó és megy. Mindenki végzi a maga dolgát, én is végzem a magamét. Engem a magyar értelmiség kritikai szemlélete nem nyűgöz le, Ady Endre sem nyűgöz le. Nem akarok beszállni ebbe a játékba. Én a cselekvés embere vagyok, én cselekszem, a kötetek meg jönnek egymás után.

Szerencsére a bevezetőben említett áprilisi könyvfesztiválon tartott, híressé vált beszélgetésen Kerényi Imre közlékenyebbnek bizonyult. A nyilvános eseményen kollégánk, R. Kiss Kornélia kérdésére kifejtette, Orbán Viktor miniszterelnök kérte meg, hogy hozzák létre a Nemzeti Könyvtárat.

Kerényi Imre hangsúlyozta, igyekeznek elérni, hogy a baloldal és a jobboldal egyaránt képviseltesse magát. – Nem törekszünk kizárólagosságra, bár alapvető célkitűzésünk volt, hogy a liberális és baloldali filozófia által agyagba döngölt szerzőket rehabilitáljuk: Tormay Cecile-t, Nyírő Józsefet, Herczeg Ferencet. Azt gondoljuk, hogy a politikát és az írót el kell választani egymástól. Mi a politikai oldallal nem törődünk, azt nézzük, hogy ki mit alkotott.

A Nemzeti Könyvtár a nemzeti-konzervatív oldal ízlését tükröző kánon – mutatott rá Kerényi Imre. – A sorozatban száz könyv jelenik meg, egy szerzőtől egy, így ez a száz szerző, akikre azt mondhatjuk, hogy a best of, a legjobbak. Ez a száz kötet olyan, hogy ha jön az özönvíz, Noé berakhatja a bárkába, és így a legfontosabb kötetek megmenekülnek. Egységes filozófia áll a kötetek mögött. Nem vagyunk nagyon intoleránsak, de a mieinket természetesen betettük, ugyanakkor nem zárkózunk el a másik oldaltól sem. Ezt bizonyítja például, hogy Ungváry Tamás javaslatára megjelenik a sorozatban Zsolt Béla Kilenc koffer című holokausztregénye is.

Az ötletgazda kollégánknak azt is elárulta, 2018 tavaszán a sorozat negyedik hullámának 24 kötete egyszerre jelenik majd meg. Ezeket a köteteket az élő magyar irodalomnak, a kortársaknak szentelik, „akik között drámai küzdelem zajlik a fennmaradásért”. – Nagyon nehéz meghatározni, hogy ki legyen az a 24 szerző, aki bekerül. Ezért felkértük az ország összes könyvtárosát, szavazzák meg ők, kik jelenjenek meg a kortársak közül. Ha ez megvan, felvesszük a kapcsolatot a megszavazott szerzőkkel és a kiadókkal, és amennyiben megállapodunk, akkor a kötet megjelenik a Nemzeti Könyvtárban.

Arra a felvetésre, hogy a Nemzeti Könyvtárra adott állami támogatás a kulturális élet számos területén menthetne meg értékeket, amelyek pénzhiány miatt könnyedén elveszhetnek, Kerényi Imre úgy reagált, hogy „sok mindenre kellene pénz természetesen, de azt ki kell vívni. Aki valamit szeretne elérni, induljon neki, csináljon mozgalmat, jelentkezzen be a politikánál, és szerezze meg a pénzt.”

A könyvfesztivál egyik megdöbbentő fejleménye volt, hogy egyetlen külföldi verseskötet sem jelent meg magyar nyelvre átültetve, amely egyebek mellett a műfordítás nehéz helyzetére is felhívta a figyelmet. Kollégánk felvetette Kerényi Imrének, hogy vajon a Nemzeti Könyvtárra fordított százmilliókból miként lehetne segíteni például ezt a létfontosságú kulturális területet, ám láthatóan mindez a miniszterelnök tanácsadóját nem hatotta meg. – Gyenge a lobbitevékenységük – válaszolta Kerényi Imre. – De nem halnak éhen, azért nem is panaszkodnak, mert el vannak halmozva munkával. Mióta beléptünk az unióba, rengeteg munkájuk van, jobban élnek, mint én.

Vérfagyasztó humoráról tanúságot téve a Nemzeti Könyvtár atyja végül azért egy konkrét javaslattal is előállt a műfordítás fellendítésére: „Kellene egy jó kis elnyomás, diktatúra, börtönbe kellene zárni az írókat, és ott majd fordíthatnának idegen nyelvű irodalmat, mint Göncz Árpád annak idején.”

Az áprilisi könyvfesztivál híressé vált nyilvános beszélgetésén Kerényi Imre további kincsekkel gazdagította a hazai szellemi életet. Az aranyköpésekből egy sajátos filozófia körvonalazódik, amely talán segít megérteni a kulturális potentát néha ellentmondásosnak tűnő viselkedését és nyilatkozatait. Lássuk, hogyan értelmezi az adócsalókkal és békére vágyó feleségekkel teli világot Kerényi!

„Nem vagyunk miniszterek, nem vagyunk pénzosztó emberek, mi a magunk dolgával foglalkozunk. A Nemzeti Könyvtár szerkesztőinek semmi köze a külföldi irodalomhoz. A magyar költészet sokkal fontosabb ügy, mint az idegen nyelvű költészet magyarra fordítása.”

„Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke Illyés Gyula Hunok Párizsban című munkáját ajánlotta. Ez egy majdnem kommunista könyv, mégis ki kell adni, és meg kell magyarázni, hogy Illyés miért írt ilyen könyvet. Az előszóban rá kell világítani, hogy miként működik az alkotás: az író és a társadalom szociológiailag, hatalmilag hogyan kapcsolódik egymáshoz. El kell magyarázni Illyés Gyula baloldaliságát, ami elvitathatatlan.”

„A világ nem úgy működik, ahogy azt szeretnénk. Nem abból kell kiindulnunk, hogy nekünk hogy jó, mert az a világot nem érdekli. Minden legyen úgy, ahogy én akarom? Ez egy hülyeség. Nem léphet fel az államhatalommal szemben megrendelőként, hiszen maga csak egy valaki”.

„Az adófizető állampolgár semmit sem jelent. Mindenki adót csal, ahol csak lehet. Ha még nem, csupán azért, mert nincs rá módja. Maga is adót fog csalni, ha lehetősége lesz rá, nagyon sok újságíró van, aki adót csal. Rengeteg színészt is ismerek, akik csalnak. Az emberek természetesen próbálják az adót elkerülni, a közlekedési szabályokat megszegni, és a többi. Így kell nézni az embereket. És nem úgy, hogy itt vagyok én, az egyén, és ha bármit rendelek, az államhatalom és a kultúrpolitika pattanjon a szavamra.”

„Ha valaki átlátja a dolgokat, menjen kultúrpolitikusnak, alapítson pártot, és fél év múlva nézzen maga mögé, ha ott áll háromszázezer ember, akkor nyert.”

„Többféle érdek és ízlés van Magyarországon, nem lenne jó bármelyiket is kötelezővé tenni.”

„Lehet, hogy öreg vagyok, vagy idealista, de én még nem siratnám el a könyvet. Nagyon nagy erő van bennük. Tartós könyveket kell gyártani, minél értékesebb az irodalom, annál tartósabbat. A puhakötésűbe bemászik a poratka, utána kidobják a kukába. A tartós, jól megformált, igényes könyveket nem dobják ki, mert azt tisztelet övezi.”

„Ne sirassuk el a könyveket! Elsirattuk már a színházat, de feltámadt, elsirattuk a költészetet, és az is feltámadt. Ötven évig nem volt semmi, aztán búvópatakként újra a felszínre tört.”