The Adolescens: picit indie, nagyon rock and roll

Szerények és ösztönösek: ők a The Adolescens. Hogy mi közük egy fiatal lányhoz, a latin nyelvből kiderül.

Mindenkit körbevett a zene már kölyökkorától, így nem volt kérdés, hogy amikor lehetett, ők maguk is összeállnak muzsikálni. Így öt éve megalapították saját együttesüket. A Chezan András (gitár, ének), Szász Tamás (gitár, vokál), Békési Dávid (dobok) és Vidákovich János (basszusgitár) fémjelezte kvartett, a The Adolescens úgy keveri a lendületes rock and roll ütemeket az olykor szomorkás indie ritmusokkal, hogy pont jó legyen mindenkinek.

A csapat az eltelt évek alatt három kislemezt – Változás Kora (2011), Elevation Sensation (2012) és Ten Minutes with The Adolescens (2014) – adott ki, és tavaly novemberben még az I Go Crazy című nótájuk is napvilágot látott.

– Az első kislemezünknél nem volt semmi pozicionálás, ez jött belőlünk – emlékezett vissza a kezdetekre Tamás. Andris gyorsan hozzá is tette: „Most is ez az ösztönösség jön belőlünk, de azért testre szabtuk a zenénket. Először csak számokat írtunk, majd felvettük az egészet, most már komolyabban gondoljuk mindezt, és van egy irányvonal; ha ez koncepció, akkor ez az.” A bandán belül amúgy demokrácia uralkodik, együtt alakítják a dolgaikat, s nem erőltetnek semmit sem a másikra, így csiszolódnak közösen, egymás mellett.

A műhelymunka is ennek a szellemében folyik. Vagy a próbákon dobnak fel témákat, amit együtt gyúrnak kész dalokká, vagy Andris visz le ötleteket és abból áll össze egy-egy nóta. „Ez 50-50 százalékban így van” – mondja az énekes-gitáros, aki egymaga írja a dalszövegeket.

Tamás szerint régen volt, hogy akár egy próba alatt is összeállt egy szám, ám az évek során szépen megtanultak dalokat írni, és már tudják, mire kell építeni az alapokat, és próbálják ezeket az elemeket használni, utána pedig feldobni a saját bukéjukkal. Így ma már egy közös zenélés nem elég a végső gyöngyszem kicsiszolásához.

– Amúgy szinte egy számunk sincs teljesen befejezve – tudom meg Tamástól, aki szerint van pár dal, ami koncerten ugyanúgy szól, mint az albumverzió, de egyes nótákba belevittek némi pikantériát az élők során, mondjuk pluszátvezetésekkel például hangszercserék alatt. Ez a stúdióban persze nincs meg.

Sokszor előkerül a magyar kontra angol nyelvű szövegek kérdése, hogy vajon melyik nyelv autentikusabb, melyik hangzik jobban egy-egy stílus esetében, illetve mennyire lehet jó sorokat írni egyik vagy másik nyelv esetében.

A The Adolescens mindkét nyelven írt már nótákat. Andris szerint egyébként ebben a kérdésben az a mérvadó, hogy mindenki olyan szövegeket írjon, amit magáénak érez. „Nekünk úgy esett, hogy kezdetben magyarul jöttek ezek, de bevallom, nem tudom, miért. Aztán az új számoknál meg valahogy jött az angol” – meséli a gitáros-énekes.

Szerinte nem lehet pró és kontra elhelyezkedni ebben a kérdésben. Úgy véli ugyanis, hogy minden nyelvnek megvan a maga szépsége, és minden nyelven belül lehet úgy variálni a dolgokat, hogy az szép legyen. „Sokszor mondják, hogy ha az angolt lefordítanánk, az nyálas lenne, meg giccsparádé, de ez szerintem attól függ, miről szól a szám, és mit visznek bele nyelvileg. Szóval nálunk is így jön, ami jön. Lehet, legközelebb spanyolul is írunk számokat, ki tudja” – mosolyog Andris.

A srácoknak, mint minden bandának, vannak terveik, ám mint mondják, nem érdemes ráparázni nagyon a dologra. Ahogy Andris érzékeltette, „ha az ember nagyon előre tervez, akkor rástresszelhet, hogy mondjuk egy év múlva nem ér oda, ahol lennie kellene ahhoz, hogy elérje azt, amit öt éven belül szeretne elérni”. Ők azért sem igazán tudnak így gondolkodni, mert a banda fennállása óta igazából az utolsó esztendő volt igazán mozgalmas.

Ennek ellenére abban hisznek, hogy meg kell tenni mindent, ki kell hozni a maximumot, és ha ezt sikerül megvalósítani, akkor az olyan dolgok is közelebb kerülhetnek, mint a nagy fesztiválok színpadai, vagy a grandiózus klubkoncertek. Andris ugyanakkor azt nagyon fontosnak tartja, hogy valami maradandót akarnak alkotni, amely megállja a helyét itthon és akár külföldön is.

– Most például az a rövid távú terv, hogy őszre felvegyünk egy 10-11 számból álló nagylemezt, amelynek az Ivan & The Parazol billentyűse, Beke István lenne a producere – meséli Tamás. A számsor már tulajdonképpen kész, igaz, addig még egy-két szám cserélődhet, újak jöhetnek, régiek esetleg mehetnek, de a felvétel az komoly cél jelenleg.

A srácok közben hasonló cipőben járnak, mint sok kis társuk: a rádiós lejátszások kontra fesztiválos fellépések ördögi körében próbálnak meg egyről a kettőre jutni. Ahogy eddigi tapasztalataikat Tamás összegezte: „Ha bekerülsz a rádiókba, mehetsz fesztiválra. Hogyan kerülhetsz be a rádiókba? Ha ott vagy a fesztiválokon.” Egyelőre azon agyalnak hát, hogyan tudnának ezen a téren fejlődni.

Az MR2 Petőfi Rádió amúgy már két nótájukat, a Judgement Dayt és az I Go Crazyt egyszer-egyszer lejátszotta, és ennél több sikerélményük is volt: a Budapest, emlékszem című daluk bekerült a Juventus Rádió rotációjába, és rendszeresen lepörgették az elmúlt bő egy évben.

Ami pedig az idei szezont illeti, noha jelentkeztek számtalan nyári mustrára, egyelőre nincs biztos, pedig, mint mondják, ahogy minden más banda, ők is minél többet szeretnének ilyen fórumokon is megjelenni, játszani a közönségnek. A budapesti csapat a vidéki fellépések terén is ilyesmivel kell, hogy szembesüljön. Eddig egy fővároson kívüli koncertjük volt, Monoron, ám ha sikerülnek a folyamatban lévő egyezkedések, akkor ősszel egy banda előzenekaraként megmutathatják magukat az ország több pontján is.

A srácok amúgy eddig szinte mindent maguk intéztek maguk körül, nemrég kezdtek el dolgozni a Verse produkciós irodával, és Szabó Réka személyében egy lelkes és agilis segítővel. Úgy vélik, erre azért is van szükség, mert így elsősorban a zenélésre koncentrálhatnak, míg sok háttérmunka esetében, csináld magad helyzetben nem biztos, hogy jót tesz az, ha a csapatnak kell mindent megcsinálnia, és nem is biztos, hogy azt úgy teszik meg, ahogy kellene.

Noha a fiúk természetesen szeretnék majd valamikor megmutatni magukat külföldön, ahogy Tamás mondja, az elsődleges cél az, hogy Magyarországon betörjenek. „Itthon és magyaroknak akarunk játszani” – véli a gitáros. Andris szerint olyan embereknek, közönségnek adnának át mindent magukból, akik leginkább magukénak tudják érezni a The Adolescens zenéjét. „Nekem az a legfontosabb, hogy a közönség úgy érezze, kapott valamit a koncertünktől, lemezünktől” – mondja amolyan záró ars poeticaként a csapat énekes-gitárosa.

Tisztelt nézők, és rádiót hallgatók, itt a világ végén ismét csak azt kajabálhatom, hogy tessék szépen ízlelgetni az ifjoncok muzsikáját. A kedves fesztivál- és koncertszervezőknek pedig ugyancsak felhívnám a figyelmét: fogják, vigyék!

Ha magatokra ismertek, és úgy érzitek, ti is ilyen előadók, zenekarok vagytok, írjatok nekünk a [email protected] e-mail címre! Szívesen vesszük, sőt örülünk neki. Ha tudtok olyan bandát, amelyben valóban ott az a bizonyos sansz, írjatok! Érdemes követni a közösségi oldalainkat is (Facebook, Tumblr, Instagram és Twitter), ahol hasznos információkról, hírekről, egyéb érdekességekről, koncertajánlókról lehet olvasni, illetve a hét zenekarának kampányát is itt lehet figyelemmel kísérni.

U.i.: Kedves zenekarok, jelentkezők! Nem hittem, hogy ennyire gyorsan ilyen népszerűek lettünk, aminek örülünk, ám ezzel párosul az, hogy a sok jelentkező miatt türelemmel kell lennetek. Fontos ugyanakkor aláhúzni, hogy szinte kivétel nélkül mindenkinek lehetőséget adunk, ám az „egy hét, egy zenekar” elvéhez ragaszkodunk, és mint írtam többször is, ennek épp a riportos, emberszagú közelség a lényege, nem a darálós, agyatlan „Ctrl C–Ctrl V” hentesmunka. Csüggedni tehát még csak véletlenül sem szabad, annál inkább követni, figyelni és jó zenéket hallgatni tehetséges magyar zenekaroktól. Nagyon nagy köszi nektek! Senkit sem hagyunk el, még csak véletlenül sem!