Biró Eszter: A családi fotók traumákat hordoznak

Homályos rendőrarcok, megmentett családi emlékezet, ellopott fiatalkor: interjú Biró Eszter fotóművésszel.

– Félelem vagy ellenkezőleg, vonzalom köti a rendőrökhöz?
– Az egész úgy indult, hogy Pécsi József ösztöndíj keretében elkezdtem egy kísérletező sorozatot, az írógéppel exponálást. Arra jöttem rá, hogy minden egyes nyersanyaghoz készíthetek egy sorozatot. Szöveg és kép kapcsolatával egyébként is nagyon régóta foglalkozom, érdekel, hogy ezek hogyan hatnak egymásra. Az a téma, hogy a rendőrök arcát kiéletlenítjük, a felvételeken erősen kiéleződött az utóbbi években a sajtótörvény hatására. Régóta zavart, hogy a híradókban ugyan elhomályosítva mutatják a holttesteket, de ezzel igazából mindig rájuk is irányítják a figyelmet. A rendőrök elhomályosított arca jó alkalmat adott nekem, hogy szövegeket írjak egy olyan felületre, amiből már eleve ki van vonva rengeteg információ és tartalom. Az is érdekes számomra, hogy személyesen nem feltétlenül pozitív benyomásai vannak az embernek a rendőrökről, miközben abban növünk fel, hogy rendőrös sorozatokat nézünk, és arra nevelnek bennünket, hogy bizalommal forduljunk a rendőr felé. Úgyhogy ez az egész sorozat számomra ezek miatt az ellentétes érzelmek miatt érdekes igazán.

– Honnan szerezte meg a rendőrök fotóit?
– Beírtam az internetes keresőbe, hogy rendőrök és beállítottam, hogy nagyméretű képeket dobjon ki, erre bejöttek a rendőrség sajtómunkatársainak a fotói jó minőségben. Aztán ezeket a képeket kivetítettem a tévé képernyőjére és úgy készítettem róluk képeket, majd hívtam elő őket úgy, hogy előtte befűztem őket a fényzáró írógépembe és rájuk gépeltem szövegeket.

Biró Eszter: Nagyon sokak esetében már csak a düh marad

Fotó: Nagy Béla

– Nem tartott attól, hogy gondja adódik majd a személyiségi jogok miatt?
– Elvileg nem merülhetnek fel ilyen problémák, de persze azért számoltam azzal is, hogy esetleg bajba kerülök. Úgy álltam hozzá, hogy én művészként a kisajátítás eszközével éltem, ráadásul nem az eredeti képeket használtam fel, hiszen egy másik médiumon, a televízió képernyőjén keresztül dolgoztam velük.

– Nagy szerepet játszanak a munkásságában a családi fotók, több sorozata is ezek használatára épül. Honnan ez az érdeklődés?
– A családi fotó mint kulturális és történelmi forrás már nagyon régóta érdekel. Korábban már dolgoztam együtt olyan egyedülálló idős hölgyekkel, akik azzal adták oda nekem a családi fotóikat, hogy haláluk után majd úgyis eltűnnek vagy széthordják őket. Úgyhogy először ez egy képmentési akciónak indult. Az volt a célom, hogy ne dekorációs elemmé váljanak ezek a képek, hanem a történetek maradjanak meg. Az első két embert még családi kapcsolatokon keresztül találtam, utána elakadtam, mert nagyon nehéz közel jutni az egyedül, szinte teljesen elszigetelten élő, idős és beteg emberekhez. Aztán összeköttetésben kerültem a 6. kerületi Bischitz Johanna Integrált Humán Szolgáltató Központtal, akik nyitottak voltak erre a projektre. Így találtam meg a másik három jelentkezőt, ami nem ment könnyen. Nagyon sokak esetében már csak a düh marad, amit nehéz áttörni, sokan pedig csak a társaságot kereték és nem akarták megérteni, miről is szól ez az egész.

Nagymamája nem akarta felismerni saját magát a fiatal korában készült fotón

Fotó: Nagy Béla

– Milyen tapasztalatokat szűrt le a munka során?
– Az derült ki, hogy a családi fotó nagyon erősen képes előhívni a történelmet és nagyon sok kulturális információt hordoz, csak éppen nem a hivatalos történelem szempontjából. Nagyon érdekesen lehet megfigyelni rajtuk keresztül, hogy különféle osztályokba sorolható hétköznapi emberek mennyire másként mesélik el ugyanazokat a történelmi eseményeket. Nagyon ártatlan képek nyitottak meg családi traumákat és utaltak szélesebb körű társadalmi problémákra is. Érdekes például az is, hogy a század elején több családi fotó készült, mint az ’50-es, ’60-as években, ami viszont azért nem meglepő, mert ekkor iszonyatosan drága volt a fotónyersanyag Magyarországon. A Rákosi-korszakban ráadásul a hivatalosan elvárt felejtés, és a múlttal való leszámolás jegyében nagyon sok családi kép végezte dobozban. Például az én családomban sem voltak képek a korábbi időszakról, az apukám szüleiről a húszas éveimben láttam először fotót. Azt gondolom, az én családom ebben egyáltalán nem egyedi. A projekt kapcsán nagyon kevés olyan lakásban fordultam meg, ahol hasonlóan a brit vagy az amerikai családokhoz, ott lettek volna a családi portrék a falon.

– Voltak nagy megrendülések, katartikus élmények is a kutatás során?
– Volt egy néni, akin már az Alzheimer-kór tünetei mutatkoztak. Minden nap ugyanazzal a történettel indított és rajtam múlott kicsit az, hogy milyen irányba megyünk. A férje ráadásul idegenvezető volt, ezért az egyik album tele volt teljesen idegen emberekkel, akikről ő készített fotót a különböző útjai során. Csak a harmadik héten kerültek aztán elő a valódi családi képek. Volt olyan, aki csak a szakmai múltjáról akart mesélni, a szerelmi életéről egyáltalán nem. Akkoriban a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgoztam, és volt olyan hölgy, aki az egész találkozásunkat csak arra akarta kihasználni, hogy eljusson rajtam keresztül az intézmény igazgatójához, mivel fontos információi voltak Petőfi temetéséről. Ez a munka ráébresztett, mekkora felelősség belépni mások életébe, hiszen sokan közülük a beszélgetések hatására éledtek fel újra. Volt olyan, aki csak a folyosón sétálva akart beszélgetni velem, hogy mutassa másoknak, van társasága.

– Egyik sorozata olyan képekre épül, melyeken fiatal arcokat megörökítő képekre vetített időskori fotókat. Honnan jött az ötlet, és mit kívánt ezzel hangsúlyozni?
– A nagymamámnak volt egy kerékpáros igazolványa, és amikor azt nézegettük, közölte, hogy az biztosan nem ő. Hogy nincsen köze ahhoz az emberhez, aki azon a képen van. Az a kép hetekkel azelőtt készült, hogy elhurcolták. Ekkor értettem meg, hogy abból a generációból nagyon sokan egyáltalán nem voltak tinédzserek, kimaradt a korafelnőtt kor az életükből, és nagyon gyorsan változtak át gyerekből önfenntartó, háztartást vezető felnőtté. Erre próbáltam reflektálni azzal, hogy az általam róluk készített fotókat egymásra raktam a fiatalkori képeikkel, és ezzel egy nagyon furcsa változékony állapot jött létre. Sőt, eleinte egy ablakra voltak felragasztva ezek a kettős képek, és mivel tél volt, a fűtőtest melege mozgatta ezeket az arcokat.

– A családi fotó ma már nem, vagy nagyon máshogy értelmezhető, mint akár csak tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Mi maradhat fenn abból a képtengerből, ami körülvesz bennünket?
– Több gond is van azzal, ha ma egy nyaralásról általában mindenki több száz képet készít. Régen például a fotóalbum összeállítása igazi női kézműves hobbinak számított. A most készült képek viszont vagy megmaradnak, vagy nem, ez nagyon sok tényezőn múlik. Ráadásul ma a családi fotó már nem a családról, hanem a kifelé mutogatásról szól.