Biró Eszter: A családi fotók traumákat hordoznak

Homályos rendőrarcok, megmentett családi emlékezet, ellopott fiatalkor: interjú Biró Eszter fotóművésszel.

Nagymamája nem akarta felismerni saját magát a fiatal korában készült fotón

Fotó: Nagy Béla

– Milyen tapasztalatokat szűrt le a munka során?
– Az derült ki, hogy a családi fotó nagyon erősen képes előhívni a történelmet és nagyon sok kulturális információt hordoz, csak éppen nem a hivatalos történelem szempontjából. Nagyon érdekesen lehet megfigyelni rajtuk keresztül, hogy különféle osztályokba sorolható hétköznapi emberek mennyire másként mesélik el ugyanazokat a történelmi eseményeket. Nagyon ártatlan képek nyitottak meg családi traumákat és utaltak szélesebb körű társadalmi problémákra is. Érdekes például az is, hogy a század elején több családi fotó készült, mint az ’50-es, ’60-as években, ami viszont azért nem meglepő, mert ekkor iszonyatosan drága volt a fotónyersanyag Magyarországon. A Rákosi-korszakban ráadásul a hivatalosan elvárt felejtés, és a múlttal való leszámolás jegyében nagyon sok családi kép végezte dobozban. Például az én családomban sem voltak képek a korábbi időszakról, az apukám szüleiről a húszas éveimben láttam először fotót. Azt gondolom, az én családom ebben egyáltalán nem egyedi. A projekt kapcsán nagyon kevés olyan lakásban fordultam meg, ahol hasonlóan a brit vagy az amerikai családokhoz, ott lettek volna a családi portrék a falon.

– Voltak nagy megrendülések, katartikus élmények is a kutatás során?
– Volt egy néni, akin már az Alzheimer-kór tünetei mutatkoztak. Minden nap ugyanazzal a történettel indított és rajtam múlott kicsit az, hogy milyen irányba megyünk. A férje ráadásul idegenvezető volt, ezért az egyik album tele volt teljesen idegen emberekkel, akikről ő készített fotót a különböző útjai során. Csak a harmadik héten kerültek aztán elő a valódi családi képek. Volt olyan, aki csak a szakmai múltjáról akart mesélni, a szerelmi életéről egyáltalán nem. Akkoriban a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgoztam, és volt olyan hölgy, aki az egész találkozásunkat csak arra akarta kihasználni, hogy eljusson rajtam keresztül az intézmény igazgatójához, mivel fontos információi voltak Petőfi temetéséről. Ez a munka ráébresztett, mekkora felelősség belépni mások életébe, hiszen sokan közülük a beszélgetések hatására éledtek fel újra. Volt olyan, aki csak a folyosón sétálva akart beszélgetni velem, hogy mutassa másoknak, van társasága.

– Egyik sorozata olyan képekre épül, melyeken fiatal arcokat megörökítő képekre vetített időskori fotókat. Honnan jött az ötlet, és mit kívánt ezzel hangsúlyozni?
– A nagymamámnak volt egy kerékpáros igazolványa, és amikor azt nézegettük, közölte, hogy az biztosan nem ő. Hogy nincsen köze ahhoz az emberhez, aki azon a képen van. Az a kép hetekkel azelőtt készült, hogy elhurcolták. Ekkor értettem meg, hogy abból a generációból nagyon sokan egyáltalán nem voltak tinédzserek, kimaradt a korafelnőtt kor az életükből, és nagyon gyorsan változtak át gyerekből önfenntartó, háztartást vezető felnőtté. Erre próbáltam reflektálni azzal, hogy az általam róluk készített fotókat egymásra raktam a fiatalkori képeikkel, és ezzel egy nagyon furcsa változékony állapot jött létre. Sőt, eleinte egy ablakra voltak felragasztva ezek a kettős képek, és mivel tél volt, a fűtőtest melege mozgatta ezeket az arcokat.

– A családi fotó ma már nem, vagy nagyon máshogy értelmezhető, mint akár csak tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Mi maradhat fenn abból a képtengerből, ami körülvesz bennünket?
– Több gond is van azzal, ha ma egy nyaralásról általában mindenki több száz képet készít. Régen például a fotóalbum összeállítása igazi női kézműves hobbinak számított. A most készült képek viszont vagy megmaradnak, vagy nem, ez nagyon sok tényezőn múlik. Ráadásul ma a családi fotó már nem a családról, hanem a kifelé mutogatásról szól.