A válogatott kötet az Elfelé utak címet kapta. Ebben, kimondva-kimondatlanul benne van már az öregedés, a távozás gondolata, sodrásukban „a mindig eltérített utakkal”. Egyesztendős volt, amikor bukovinai székely családját elűzték szülőföldjükről. – Ígéret szerint: Fejér megyét jelölték ki, csoportos letelepítéssel, hazai hajlékul. Készülődés közben, 1941 húsvétján mégis Bácskába irányították a szerelvényt. Hamari tapasztalással: darázsfészekbe. Alig szoktuk meg a föld ízét, megint útszéli „élőkké” váltak. Két front között, amíg a Dunántúlon le nem telepítették őket. Hogy nehezebb legyen sorsuk, mások hajlékaiba. Feldolgozni sokkal nehezebb ezt a történetet, mint megélni. Ezért mélyültem sokadszorra az együttélés emberpróbáiba. Részesnek lenni, átélni és magunk elé emelni tanulságul. A kettős elűzetés konfliktusaiba visszamerülni, ma is idegborzoló. Igencsak kellettek hozzá a levéltári kutatások, e tények sem enyhítettek, józanítottak a máig nyúló feszültségen – mondja Tamás Menyhért.
Több kisregénye feltehetőleg ezért maradt ki gyűjteményes kötetéből. – Pedig annak idején nagy visszhangjuk volt, de a tetszés néhány esztendő múltán elillant. Volt, aki azzal vádolt, hogy mind a svábokat, mind a székelyeket nevetségessé tettem. Rövidesen napvilágot lát Rónay László monográfiája, amelyben a Mérleges időt, az Előcsendet, a Forradásokat, a Holtágat helyretevően emlegeti. Ha valaki kíváncsi ezekre a regényekre, a könyvtárakban valahányát fellelheti – mondja.
A menekülés emlékein kívül a bukovinai székelyek jussolt nyelve volt a legfontosabb, amit örökül kapott. – Ez a nyelvújítás előtti nyelv, képi nyelv, „láttató nyelv”, költészetem legmeghatározóbb értéke. Nálam a nyelv: gyökér. Ha fizikailag el is szakad az ember a szülőföldjétől, szavaival, idegvégződéseivel, nap mint nap visszahódíthatja. Írója válogatja, ki milyen leleménnyel gazdagítja műhelymunkáját, kísérletezésre fordítva: az is megengedett, mint ahogy a Vigyázó madár regényemben tettem, több fonatban dokumentumot, riportot, néprajzot, sőt esszét, egyidejűleg szőttem el, mindezt úgy, hogy az olvasó ebből semmit se vegyen észre.
