Csatári Bence: Úgy döntöttek, balhét kell csinálni

Miért nézte le Aczél György a könnyűzenét, és miért nem mi voltunk a legvidámabb barakk? Interjú a történésszel.

– Könyve az utóbbi időben kiadott hasonló témájú kötetekkel szemben a hatalom szemszögéből mutatja be a Kádár-kor könnyűzenei életét. Miért ezt a nézőpontot választotta?
– A könyv a 2008-ban az ELTE-n megvédett doktori értekezésem átdolgozott és popularizált változata. Számos könyv jelent meg a hazai könnyűzene történetéről az elmúlt években, amelyek legnagyobb része valóban az együttesek, előadók szempontjából mutatta be a műfajt. Engem történészként a hatalom aspektusai érdekeltek. E tekintetben talán nem szerénytelenség kijelenteni, hogy a kötet bizonyos szempontból hiánypótló, az eddig megjelent monográfiákat több ponton kiegészítő alkotás lehet. Történészi szemmel eddig ugyanis nemigen vizsgálták ennyire átfogóan a korszakot. A tudományos szemlélet miatt persze néhol száraznak tűnhet a szöveg, hiszen számos jegyzőkönyv, feljegyzés, pártdokumentum kerül elő, de igyekeztem jó sok sztorit is feleleveníteni.

– Megnehezítette a dolgot, hogy kikerülje a szenzációhajhász bulvártörténeteket?
– Meg kellett találnom az arany középutat. A kötet tényanyaga tudományos kutatásokon alapul, de a népszerűbb történeteket éppen ezek összefüggésrendszerébe illesztettem bele, egyeztetve a kiadó igényeivel. A cél az volt, hogy a történeti munkát kimozdítsuk a tudományos elefántcsonttoronyból.

– A történészi elhivatottság mellett egy ilyen munkához, feltételezem, zenei indíttatásra is szükség volt.
– Gimnazista korom óta zenélek, illetve most már sajnos csak múlt időben, bár néha még felkérnek. Tanultam egy kicsit dobolni, eligazodom a dobkottán, és az idők során megtanultam a tréfás mondást is: a dobos már nem közönség, de még nem zenész. Egyetemista koromban volt egy zenekarunk, amellyel kis híján bejutottunk a Ki mit tud? televíziós elődöntőjébe. Emellett természetesen nagyon sok zenét hallgattunk otthon a szüleimmel és a bátyámmal az orsós magnóján, s már kisiskolás koromban ismertem a Beatrice betiltott felvételeit is. Első könnyűzenével kapcsolatos élményem egyébként éppen Nagy Feróékhoz kötődik. Hét- vagy nyolcéves lehettem, egy téli estén a szüleimmel két falu között utaztunk kocsival, amikor hirtelen egy komolyabb embertömeg közepén találtuk magunkat. Mint utóbb kiderült – hiszen a bátyám a tömegben volt –, a fiatalok épp Beatrice-koncertre tartottak. December közepén a hidegben, vékony farmerkabátban, Ricse-kendőben, rigmusokat skandálva, énekelve: ez rám kisgyerekként óriási hatással volt. Ekkor szembesültem először azzal, hogy van, ami nem kötelező, mégis képes megmozgatni egy ekkora embertömeget. Ráadásul mindezt az illegalitás határán.

– Talán ennek is köszönhető, hogy könyvében kiemelt szerepet kap a Beatrice mint a korszak fekete báránya.
– Ők voltak a legfeketébb fekete bárányok. Persze a hatalom szokásos „Húzd meg, ereszd meg!” játéka esetükben is érvényes volt, hiszen a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) őket is megkínálta lemezszerződéssel, miközben ezzel megkötötte volna a kezüket. Feróék mondhatni az utolsó pillanatban visszakoztak, mert belátták: ha aláírják az iratot, többet veszítenek a réven, mint amennyit nyernek a vámon. A Kádár-kor különféle kulturális intézményei egyébként is nemegyszer összehangolatlanul működtek, holott a párt 1958-as művelődéspolitikai irányelvei egészen a rendszer kimúlásáig érvényben voltak. Sokszor alakult úgy, hogy amit kiadott az MHV, azt visszautasította a rádió, vagy amit engedett az Országos Rendező Iroda (ORI), azt megtiltotta a televízió. A szigorúság mértéke az intézményvezetőkön, beosztottjaikon, az esetleges aktuális befolyásoló tényezőkön és a helyi viszonyokon, illetve attól függött, hogy hány emberhez jutott el az adott csatornán keresztül egy-egy zenekar.

– A könyv egyik konklúziója, hogy a Kádár-korban szinte minden funkcionárius lenézte a könnyűzenét; mi volt ennek az oka?
– Aczél György adta ki a jelszót: az ember nem disznó, hogy mindent megegyen. Ezt kifejezetten a könnyűzenére értette, amellyel személyesen még csak foglalkozni sem akart. Ennek megfelelően kiosztotta ezt a reszortot a megfelelő megbízható káderekre, a könnyű műfaj pedig nemegyszer elhanyagolt helyzetbe került. Jó példa erre a hanglemezek helyzete a kádári Magyarországon. Könyvesboltok sarkában vagy Keravill üzletekben árulták a lemezeket, és az eladóknak sokszor fogalmuk sem volt róla, mit is akarnak eladni. Bár az MHV kezdeményezésére tanfolyamot hirdettek hanglemezeladók részére, ez végül hamvába holt kísérlet maradt. Magyarország egyébként az elektronikus hangszerek gyártása terén komoly lemaradásban volt még a szocialista blokk országaihoz képest, Csehszlovákiából és NDK-ból kellett behozni hangszereket. 1976 végéig, a dorogi hanglemezgyár megépüléséig pedig a kereslethez képest nagyon kevés hanglemez készült. S nem rendeztünk például nemzetközi táncdalfesztiválokat sem. A keleti blokk országaiban mindenhol voltak ilyen események, csak Albániában és nálunk nem. Ezenkívül az NDK-ban rendszeresen jelentek meg zenei szaklapok, amelyek nálunk szintén hiányoztak, és a nyugati menedzserirodák megnyitásának gondolata sem Magyarországon, hanem Lengyelországban vetődött fel először a hetvenes évek közepén a dokumentumok tanúsága szerint.  A könnyűzene szempontjából tehát összességében véve nem mi voltunk a legvidámabb barakk, még akkor sem, ha zenészeinket – teljesen jogosan – sztárolták a szocialista országokban, és a Magyar Rádióban kifejezetten magas színvonalúak voltak a stúdiók, ahogy az MHV is behozta hátrányát a nyolcvanas évekre.

– A történetek alapján mintha a műfajt leginkább az ismeretségek, a rokoni szálak, vagyis a nepotizmus alakította volna. Mennyire volt kontraszelektív ez a rendszer?
– Adott esetben klasszis különbségek is lehettek az együttesek között a zenei képzettséget illetően. Tény és való, hogy nem csak a tehetség számított, vagyis nem minden esetben a zenei tudás határozta meg a sikert. De ez nem rendszerspecifikus, hiszen ma is ugyanígy működik minden. A zenekarok menedzselése persze már akkor is létezett. Volt, akit teljes gőzzel nyomtak, mint a Neoton Famíliát, amelynek énekese, Csepregi Éva egy idő után Erdős Péterrel, a magyar popzenei élet irányítójával élt együtt. El kell ismerni ugyanakkor, hogy Csepregi Éva már a hetvenes években tehetséges énekes volt, akit jó zenészek vettek körül, de hozzájuk hasonló kaliberű zenekar minden bizonnyal volt még a palettán. Kezdetben félgőzzel támogatták a Záray Márta – Vámosi János házaspárt, amely 1966 után egészen 1977-ig kellett várjon nagylemezre, bár később hatalmas karriert futott be. A párt ideológiai elvárásokat támasztott, amelyek közül sok mai szemmel megmosolyogtatónak tűnik. A hatvanas években például nem volt szabad levenni a mikrofont a táncdalfesztiválon az állványról. A Szovjetunióban még később is élt ez az íratlan szabály, ezt azonban Kóbor János semmibe vette, amikor a hetvenes években meghallgatták őket a szovjet elvtársak egyik koncertjükön Budapesten, sőt fetrengett is a színpadon, amivel elérte célját, hogy az Omegát ne hívják meg a „nagy testvérhez”. De ha valaki megfelelt az elvárásaiknak, az érvényesülhetett. Voltak kompromisszumkész és arra képtelen előadók. Utóbbira példa Radics Béla, akit az ország egyik legjobb gitárosaként tartottak számon, mégis méltatlanul félreállították, amit nem is tudott feldolgozni. Alkoholproblémái miatt megalázó helyzetekbe került, élete utolsó éveiben sokszor már gondot okozott neki az, hogy a maga által felállított mércének megfeleljen.

– Az ideológiai elvárásokat a hatalom komoly retorziókkal igyekezett kifejezni. Milyen helyzetben voltak a zenészek, mennyire volt valós a félelmük?
– A párt ideológiai irányvonala megalapozta a zenészek közhangulatát. És a rendszer időről időre bizonyította, hogy nem csak párthatározatokkal tartják kordában a könnyűzenét. Többeket letartóztattak, kihallgattak vagy megvertek a zenészek vagy a közönség soraiból, ami sokszor egészen abszurd helyzeteket vont maga után. Ifjabb Rajk Lászlót például párizsi ösztöndíjas barátaival együtt 1971-ben keményen megverték. A városi legenda szerint ezt követően szólt le Kádár János Rajnák elvtársnak, a Budai Ifjúsági Park vezetőjének, hogy ne bántsák szegény Lacikát, van neki elég baja, utalva ezzel Rajk László koncepciós perére és kivégzésére. Nem kevésbé bizarr Földes László Hobo története sem. Őt a Balatonnál kapták el a rendőrök, és amikor észrevették, hogy a korábbi belügyminiszter-helyettes fiát ütik éppen, feltelefonáltak a minisztériumba, ahol idősebb Földes László csak annyit mondott, folytassák nyugodtan, nem árt annak a gyereknek néhány pofon. A megfélemlítés tehát működött, ahogy Erdős Péter fogalmazott: „a szöges bakancs nem nézi, hova lép”. Persze sok zenész, főleg akinek futott a szekere, úgy emlékszik, hogy arany élete volt Kádár alatt.

– A rendszer működése is közrejátszhatott abban, hogy egyetlen magyar zenekar sem futott be nagy nemzetközi karriert?
– A nyelvi nehézségeknek is komoly szerepük volt ebben, hiszen a zenészek jó része nem beszélt angolul. A Nemzetközi Koncertigazgatóság dolgozói beszéltek idegen nyelveken, de ők nem feltétlenül voltak érdekeltek abban, hogy segítsék az együtteseket kijutni külföldre. Persze ez is ellentmondásos volt. Koós Jánost például kiengedték Kanadába fellépni, felesége, az énekes Dékány Sarolta azonban egy alkalommal nem mehetett vele, nehogy disszidáljanak. Később aztán belügyminisztériumi engedéllyel őt is férje után engedték, ám nem énekelhetett a kanadai közönségnek. Akikről mellesleg biztosan tudható volt, hogy harcos antikommunisták, 1956-os menekültek, netán horthysta tisztek, így már az is érthetetlen, Koós Jánost miért engedték ki. A pártban nagyon féltek attól, hogy a kiutazó magyar művészek mit mondanak majd az államról, ami az Illés együttes BBC-interjújára vezethető vissza. 1970-ben Bródyék azt nyilatkozták Londonban, hogy nem azzal kellene foglalkozni itthon, hogy kinek milyen hosszú a haja, hanem azzal, hogy legyen megfelelő klubélet. Primitívnek nevezték azokat, akiknek a fiúk hosszú haja bármiféle gondot jelentett. Ez hatalmas botrányt okozott.

– Bródy Jánosék véleménye a könyv alapján megalapozott, a zenei élet vezetői mintha valóban egyáltalán nem értették volna a közeget, nem tudtak mit kezdeni a fiatalsággal.
– Létezett a szocialista embertípus, amelyet Moszkvában találtak ki és amelyet a keleti blokk országainak a negyvenes évek végétől át kellett venniük, de amelyet a mai napig nem tudunk egészen pontosan definiálni. A fiatalokkal szemben támasztott elvárások egészen abszurd helyzeteket teremtettek. Nem véletlenül értetlenkedtek sokan azon, hogy miért az a rendszer legfontosabb problémája, hogy milyen rövid egy lány szoknyája és milyen hosszú egy fiú haja.

– Visszatérve az előző kérdéshez, ha nincs a Kádár-rendszer, akkor lehetett volna világhírű zenekarunk?
– Fordítsuk meg a kérdést: ha nem ez a rendszer uralkodik Magyarországon 1956 és 1989 között, biztos, hogy ugyanazok a zenekarok lettek volna reflektorfényben, mint amelyek odakerültek? De a kérdésre válaszolva: a Lajtától keletre nem kizárólag a Kádár-rendszer miatt nem tudtak akkora karriert befutni a zenekarok, amit bizonyít az a tény, hogy ma sincs világsztár együttesünk, zenészünk. Persze a pártapparatcsikok is nemegyszer sokat tettek azért, hogy megakadályozzák a zenészek külföldi sikerét.

– Számos botrányos koncertről beszámol a könyvben. A verekedésekben, összetűzésekben, rongálásban mekkora szerepe volt az állami provokációnak?
– A hazai könnyűzene története a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek végéig sok minden más mellett egyben provokációk végtelenül hosszú sorának a története. Sokszor előfordult, hogy egy koncert gond nélkül végigment volna, de a rendőrök úgy döntöttek, balhét kell csinálni, így megeresztettek néhány pofont, amit a közönségből páran nem tűrtek szó nélkül. Erre jöhetett a durvább megtorlás és a botrány. A hatalom „szentháromsága”, vagyis a rendőrök, a munkásőrök és az ifjúgárdisták a zenei események rendfenntartóiként nemegyszer válogatás nélkül ütötték a közönséget, ha úgy érezték szükségét. Egy P. Mobil-koncerten Miskolcon még egy terhes nőt is megtámadtak. A könnygáz is a koncertrituálé része volt, egy időszakban alig volt könnyűzenei esemény anélkül, hogy a rendőrök lefújják a közönséget, amelynek tagjait aztán veszélyes, vad bajkeverőknek bélyegeztek.

– Befolyásolta a munkáját, hogy a könyv szereplőinek egy része még ma is köztünk van? Hagyott ki emiatt történetet?
– Igen, volt, amit emiatt kivettem. Úgy gondoltam, hogy azokat a részeket, amelyeket nem tudok kellően alátámasztani, bizonyítani, inkább kihagyom a könyvből. A megmaradt részletek, amelyek esetleg nem vetnek túl jó fényt a történet egyes szereplőire, jól dokumentáltak, illetve évtizedek óta köztudottak, így sokat nem ronthatnak a hírükön.

– A rendszerváltozással mennyiben változott meg a könnyűzenei élet, megőrződtek a régi reflexek?
– A zenészekben megítélésem szerint nem éltek tovább a pártállami reflexek, már csak azért sem, mert az 1989 és 1990-es esztendőt akkor még egyértelműen felszabadulásnak fogták fel az emberek. A popzenei piacon azonban igen, hiszen a vezetők egy része, ahogy az élet más területein is, ügyesen átmentette magát a demokráciába, és aktívan használta a kapcsolatait. De ez sem ennyire egyszerű, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a nyolcvanas évek közepén már bizonyos, igaz alacsony fokú pluralizmus is megfigyelhető volt a koncertszervezés vagy a lemezkiadás terén. A rendszerváltozás az 1990 utáni években sok szempontból nem ment teljesen végbe, és ennek egyik lenyomata a könnyűzene. Az a Bors Jenő, aki az MHV igazgatójaként mindent megtett, hogy ellehetetlenítse Nagy Feróékat, 1990 után immár az EMI-Quint fejeként leszerződtette a Beatricét és kiadta a korábban általa is betiltott lemezeit. A zenészek számára eljött a szabadság, de azért az érdekes érzés lehetett, hogy a rendszerváltozás után ugyanazokkal kellett tárgyalniuk a lemezeikről, akik korábban ellehetetlenítették őket. Persze azt is látni kell, hogy egy teljes szakmát nem lehet egyik napról a másikra lecserélni, ezért fordulhatott elő a fenti eset.