Újra ott vagyunk, ahol huszonegy évvel ezelőtt minden elkezdődött. Még puskaporos volt a nyáresti levegő, amikor a szarajevóiak Tarantino Ponyvaregény című filmjét nézték a szabad ég alatt. Miért ne, amikor az ostrom alatt csellókoncertet lehet adni a rommá lőtt Nemzeti Könyvtárban, és kulturális események sora követte egymást, miközben robbantak az aknák? A kertmozivá alakított foghíjtelek ma már persze a kreatív átértelmezés következményeként egészen másként néz ki, a vetítéssorozat neve Lasko Summer Nights és éppen Laura Poitras Citizenfour című dokumentumfilmje megy, versenyen kívül, de azért természetesen komoly érdeklődést kiváltva.
Ami persze nem csoda, mert az amerikaiak már a spájzban vannak. A történet ugyanis Edward Snowdenről, a kiugrott NSA-ügynökről szól, akinek köszönhetően még az is felismerhette, hogy nincs egyedül a vécén, aki addig összeesküvés elméletről szónokolt. Snowden jelenleg valahol Oroszországban dekkol, mialatt a másik szuperhős, Julian Assange Ecuador londoni nagykövetségén; és az amerikai politikusok jelentős része azonnal kivégezné őket. Vagy nem azonnal.
A rendezőnő és Glenn Greenwald újságíró azonban még Hongkongban szervezett titkos találkozót a magánélet elleni illegális és brutális inváziót bizonyító dokumentumok kiszivárogtatójával, és innentől kezdve a sztorinak van egy izgalmas, Stirlitz- és a Le Carré-hősök világára emlékeztető vonulata is. A film zseniális címe pedig egyszerre utal Orson Welles Aranypolgárára, valamint arra a tényre, hogy a két év alatt, amikor Poitras és Snowden kapcsolatban álltak egymással, utóbbit csak Citizenfourként emlegették.
Poitras munkája rendkívül erős. Nemcsak bemutatja az amerikai kormány veszélyes tevékenységét, de mindezt úgy teszi, hogy szinte érezzük a tarkónkon a Nagy Testvér jeges leheletét. Aki pedig a záró képsorok után még mindig úgy gondolja, hogy egyedül és az általa kiválasztottakkal van a telefonjával, a számítógépével, a hitelkártyájával és a profiljával, az menthetetlen és megérdemli a sorsát. Lenne még min begurulni a vasárnapi nyitva tartás égető problematikáján kívül.
A tipikus fesztiválfilmek (mert ilyenek is vannak) általában nem arról híresek, hogy az ember a térdét csapkodja tőlük feneketlen jókedvében. Ezért aztán kimondottan hálás egy kis iróniáért, humorért. Üdvözlet tehát Corneliu Porumboiunak és a Kincs című román filmnek. Amelyben a főszereplő, Costi békés életet él, esténként mesél a kisfiának, látszólag csupán a könnyebb elalvás érdekében. Ám a közös kedvencük, Robin Hood és Costi közben hősnek érezheti magát, a rosszak elleni kérlelhetetlen harcosnak és a gyengék gyámolítójának. A tetejébe még egy napon a szomszédja rábíz egy titkot: kincs rejtezik a nagypapa kertjében.
Costi eleinte ugyan kissé szkeptikus, de azért segít a szomszédnak, csak vásárol egy fémdetektort, ha már így alakult, és ő is nekivág a kincsvadászatnak. A családja szemében tényleg igazi hőssé válik, és már senki és semmi nem állíthatja meg. Porumboiu azért nem egy tinifilmet forgatott, benne van korunk ultrakommersz társadalmának minden nyűge, de tette mindezt szerethetően és empátiával.
