„A frontvonalak merevek, az árkokból csak az esti csapatás meg a gitárszólók hangja hallatszik ki” – írta nemrég az Index.hu, amikor azt mutatta be, milyen lehet egy rockfanatikusnak a Balaton Soundon, illetve fordítva, egy „soundosnak” a Rockmaratonon. Rengeteg beigazolódni látszó sztereotípiával, fárasztó sablonnal persze, és az ember a végére nem tudhatta, melyik közegtől és melyik fesztiválozótól idegenkedjen jobban. Mintha legalábbis három évtizeddel ezelőtt lennénk, nem a 21. században, ahol a metál és az elektronikus zene is rég egymásra talált, és ahol a kapcsolatból rengeteg ígéretes zenekar nőtte ki magát. (Persze, az innovációt nyilván nem is egy Fegyelmező részleg-koncerten kell keresni a Rockmaraton valamelyik sátrában.)
Szégyentelenül használják a technós veretést már az olyan metálcsapatok is, mint mondjuk a Morbid Angel vagy a Solefald, de a core zenék világában számtalan olyan bandát találni, akik mondjuk nintendós prüntyögést vegyítenek hardcore-os kiállással és metálos dübörgéssel – mindezt pedig élvezettel lehet hallgatni akár két oldschool death metal zenekar között is. (Idén mondjuk a Horse the Bandre illett előző leírás, és hát tényleg annyira őrültek voltak élőben is, hogy azt nem lehetett nem széles vigyorral figyelni.)
Vagy éppen az évtizedekkel ezelőtti PC-játékok hangulatát visszahozó elektronikus Perturbatort, mely név alatt a francia James Kent egymaga adja ki lemezeit, koncerten pedig ül egy Apple mögött, és számítógépen állítja elő az egész zenét. Mégis hatalmas sikere volt a Brutal Assault idei közönsége előtt: és nem valami idetévedt elektrókedvelő csapat őrült meg a szintis wave-re, hanem láthatóan mindenféle metál- és hardcore-rajongó, akik nyilván tudják, hogy az élet unalmas, ha az ember betokozódik egyetlen stílusba.
Ettől még nyilván a BA marad az, ami: egy extrém metál fesztivál, ahol viszont a sokszínűség fontos érték marad kemény zenéken belül és azokon is túl. (Tavaly fellépett a post-rockos ír God is an Astronaut, idén a neofolkban nyomuló Rome vagy éppen a meditatív zenét játszó orosz Phurpa.) De jönnek punkosabb csapatok is, tavaly pedig itt volt a Téglás Zoli vezette Ignite, így a 19. Brutal Assault-on részt vevők számára kiderülhetett, milyen az, amikor egy cseh metálfesztiválon énekli a közönség az énekessel, hogy „éljen a magyar szabadság”. Kell ennél felemelőbb, pozitívabb érzés?
A jaromerbeli Josefov erődben helyet kapó fesztivál egyébként is tömve van minden évben magyarokkal, épp úgy, ahogy mondjuk lengyelekkel vagy szlovákokkal is, az emberrel pedig nem ritkán megesik, hogy angolul próbál segítséget kérni egy másik csoporttól, majd öt perc kellemes angol nyelvű diskurzus után derül ki, hogy amúgy szintén magyarokról van szó.
Nálunk sajnos jelenleg nincs is hasonló fesztivál, így nem meglepő a magyar jelenlét, de egyébként a fokozott közép-európai érdeklődés is érthető: olyan csemegéket szerveznek le a csehek évről évre, akikről az ember eleve nem is gondolná, hogy valaha élőben láthatja őket. Számomra ilyen volt 2010-ben az avantgarde black metalban egy igen szűk, de műértő réteget szórakoztató japán Sigh, vagy idén az Arcturus – Dodheimsgard – Esoteric – Skepticism négyes. Ha a metál eleve egy rétegműfaj, hát a doom metal azon belül is eléggé az, a funeral doom metal pedig tényleg nem a tömegek muzsikája. Ilyen az Esoteric és a Skepticism is (míg előbbi kettő avantgárdabb blackben nyomul.) Tényleg síri, gyászos hangulat, depresszív szövegek, hangulatos zenei elemek jellemzőek a műfajra, a finn Skepticism pedig nem túlzás azt mondani, hogy a fesztivál legjobb koncertjét adta, de nálam az abszolút top háromban is ott lesz a helye. A gyászhuszároknak öltözött tagok abszolút előadásjelleget kölcsönöztek a koncertnek, a hatalmas tükörrel ellátott zongoráról és a transzba eső énekesről már nem is beszélve.
Bár a metál az egyik legteátrálisabb műfaj, nagyon gyakran komolyan vehetetlen, a zenéhez igazodó szövegekkel (ugye, senki nem veszi komolyan mondjuk a Cannibal Corpse sorait?), mégis sok együttes annyival tudja le az élő zenélést, hogy felmennek a színpadra és ledarálják az épp aktuális dalaikat. Főként jellemző ez a sokszor egybefolyó dalokkal operáló death metal zenekarokra, így aki jót akar magának, egynél többször ne próbálja azért végigbulizni a Corpse-t vagy a svéd Bloodbath-t – de másoknál is előfordul, hogy nem fordítanak kellő figyelmet a hangulat megteremtésére. Vagy ha mégis, úgy csinálják, mint a norvég black metalos Mayhem magyar énekese, Csihar Attila, akinek BA-s színpadi bohóckodását látva az ember inkább kellemetlenül érzi magát, és egy idő után azt is észre kell vegye, hogy a nagy gonoszkodás az élő zene minőségének rovására megy. A Skepticism viszont valóban hangulatos doom koncertet adott, olyat, amilyet mondjuk a brit My Dying Bride szokott: Aaron Stainthorpe énekeshez hasonlóan a Skepticism vokalistája is olyan mély átéléssel nyomatta a világfájdalmat, hogy az ember nem tudta nem átérezni a dolgot. És ez az egész elsősorban különösen szépnek mondható: megtisztítja az embert a zene, olyan felemelő hangulatot áraszt magából élőben, ami szavakkal tényleg nehezen leírható.
Mint Pion kolléga is írta a héten a cikkében: bizony, nem nehéz belefáradni abba, amikor egy fesztiválon az egy négyzetméterre eső emberek száma több egynél, és amikor a tolongás, a hőség és a fel-alá mászkálás megöli a hangulatot. Mindezek az olyan rétegfesztiválokra is jellemzőek, mint a BA, így az ember hamar kénytelen szembesülni vele: egy órán belül a harmadik fél literes limonádét issza, és hogy amúgy is már a szállástól a fesztiválig tartó egy órás séta úgy kimerítette, hogy legszívesebben csak estig feküdne a fesztiválmoziban, és semmire nem gondolna. Ez utóbbi nem is nehéz vállalkozás amúgy, mert a horrormoziban általában úgy gondolják, hogy valamifajta iróniából a legutolsó, 80-as évekbeli thrashhorrorokat kell leadni, amelyek annyira szürreálisnak, abszurdnak mondhatóak, hogy azt hasfájós röhögés nélkül nehéz kibírni. Dario Argento '77-es Suspiriájának (Sóhajok) atmoszférája tényleg rendkívül sötét, varázslatos, de hát annyira bizarr az egész film az effektjeivel, a történetével és a váratlanul betörő zenével, hogy a nevetés jóval gyakoribb volt a reszketésnél. A '82-es Turkish Star Wars című csodáról már nem is beszélve, ami bizarrságában leginkább a Star Wars Holiday Specialhöz mérhető (tudják, Csubakka-család meg hazatérés az ünnepekre), de talán még azon is túltesz. Tavaly egyébként leadták a Taxidermiát is, és már előre félek, két évtized múlva milyen érzések fognak keringeni az emberben a filmet nézve.
Fesztiválra több okból mehet az ember: kikapcsolódni és élvezni a nyári semmittevést, vagy éppen a zenekarok miatt, megpróbálván minél több bandát élőben elcsípni. A cseh Brutal Assaultra nyilván utóbbi miatt érdemes kilátogatni, és az elektronikus zene – rock szembenálláshoz hasonlóan le lehet számolni azzal a prekoncepcióval is, hogy az efféle zenéket kedvelők szűklátókörűen betagozódnak egy stílusba, illetve hogy teljesen komolyan veszik azokat a külsőségeket, amelyek egyes zenekarokra jellemzőek. (Nyilván például egy The Rolling Stones-rajongó sem volt sátánista attól még, hogy ezt a zenekart szerette.) A különleges zenéket kedvelőknek viszont érdemes lehet egyszer kilátogatniuk, mert avantgárd és posztmetál zenekarok bőven vannak itt minden évben. A minőséghez képest pedig az árak is barátiak (négy napos bérlet 80 euró volt) – már ha az ember emellett sikerrel tudja megoldani a kiutazást is.
