Egy lufival játszott a nagy melegben B., amikor azt mondta: az a különleges képessége, hogy a homlokára tud ragasztani egy lufit, csak úgy, ragasztó nélkül. Oda teszi, és ott marad. Hogy a mutatványnak még nagyobb súlyt adjon, kipróbálta egy húszforintossal is, és nem vallott szégyent, az is ott maradt a homlokán. Egy darabig néztük, talán még csodálkoztunk is, de aztán hamar leesett mindenkinek, hogy ez puszta biológia, izzadságnak hívják, attól ragad a homlokra a lufi és a húszforintos is. Kipróbáltuk, nekünk is ragadt a homlokunk, főként azért, mert éppen egy fesztivál legmelegebb napján ücsörögtünk, és nemcsak hogy a homlokunk ragadt, de tulajdonképpen a pólót és a rövidnadrágot is az izzadság tartotta rajtunk. Ez egy mezítlábas fesztivál volt, idén már a sokadik ilyen, megjártuk már többek között a Gombaszögi Nyári Tábort Krasznahorkaváralján, a Művészetek Völgyét Kapolcs környékén, meg az Ördögkatlan fesztivált Villány legszebb falvaiban. Közben pedig igazából nem is csináltunk mást, mint izzadtunk, még úgy is, hogy ezek a fesztiválok szellősek. Tényleg azok.
B. ugyanis idén úgy döntött, hogy nem megy olyan rendezvényre, ahol az egy négyzetméterre jutó emberek száma több mint egy. Csupán gyakorlati oka volt ennek: egyrészt az alig megélt harminc éve alatt nem látott még ilyen meleg nyarat, másrészt túlságosan is könnyen felismerte már a gigafesztiválok heringszindrómáját, amely csak hatványozni tudja a hőséget. 2007-ben, egy nagyszínpados koncert első soros pogója után például kénytelen volt alsónadrágra vetkőzni; a tömeg olyan szinten párolgott, hogy az alsógatya is elázott ugyan a koncert közben, de azt már csak nem vette le. A pólóból meg a rövidnadrágból azért akkurátusan kicsavarta mások izzadságát. Nem volt kellemes, mondta, de a szívében hordta az emléket. Nem ment el tehát egyetlen nagy fesztiválra sem, és valahogy ez ebben az évben nem is hiányzott neki. Nem mondta, hogy felnőtt, meg hogy semmi keresnivalója ott, és nem is játszotta el az álkonzervatív pökhendit sem, egyszerűen csak így döntött, hogy most nem, és kész. És igazából azt már az első idei mezítlábas fesztivál első napján belátta, hogy jól döntött, mert éppen nyugodtan ücsörgött egy fenyőerdő szélén, családok játszottak a tisztáson, és lengedezett a szél. Értik, lengedezett a szél. Szóval az úgy, abban a pillanatban nagyon is jó volt. Aztán eltelt egy kis idő, jött a következő mezítlábas fesztivál, és még B. sem hitte el, de esett az eső. Értik, esett az eső. Nem hitte el, de valóban esett, és B.-nek eszébe jutott 2007, meg a mások izzadságától csöpögő fesztiválszettje. Tényleg nem hitte el, hogy esik, de legalább érezte a különbséget.
És B. azt is érezte, hogy ezeken a mezítlábas fesztiválokon valami egészen másképp működik, mint ahogy működik az Magyarországon. Nem játszotta el a hisztis liberálist, de jólesett neki, hogy látott olyan fesztiváludvarokat, ahol helyi cigány emberek táncoltak a fesztiválvendégekkel cigányzenére, és látott olyat is, ahol román néptáncosok pörögtek magyar néptáncosokkal, rövidnadrágban és pólóban, csak úgy, rögtönözve, kint az utcán, miközben több százan figyelték őket. Egyszer viszont majdnem megszegte a fogadalmát, mert véletlenül túlságosan közel került egy nagy fesztivál főbejáratához, és kísértést érzett, de végül hazaszaladt. Otthon aztán gyakorolt egy kicsit, kipróbálta, hátha két lufit is fel tud ragasztani a homlokára, és kopaszodott ugyan, tehát hely lett volna rá, mégsem sikerült. Húszforintosból viszont elbírt ötöt is. Viszont azért az már egy százas, ennyiből talán egy fél deci sör kijönne most a Szigeten, gondolta. És elkezdett egy kicsit nosztalgiázni.
