Kézfogás Ennio Morriconéval

A legendás olasz zeneszerző turnéra indul, Budapestre is eljön. De előtte még mi látogattuk meg a mestert.

Ahány ház, annyi szokás, és ahány palota, annyi legenda. Különösen érdekesek azok a paloták, amelyek útikönyvekben, lexikonokban nem szerepelnek, s csak nagy ritkán nyitják meg kapuikat, fedik fel titkaikat. Ilyen épület Rómában is számos akad; egyikük, a Palazzo Muti Bussi az örök város szívének, a Piazza Veneziának a csücskén található.

A lateráni bazilika kanonokja, Orazio Muti építtette a 16. század végén az itáliai barokk építészet egyik óriásával, Giacomo della Portával. Előbbi nem csak arról ismert, hogy a Muti-család tagjaként Róma megmentőjének, az etruszk király, Lars Porsenna ellen merényletet megkísérlő Mucius Scaevola leszármazottjának tartotta magát, a kanonok egykori szőlőskertje alatt – a mai Via Nazionale és a Via Venezia sarkán – fedezték fel Róma „második” Mithrász-szentélyét. Della Porta nevéhez pedig számos római palota és kút tervezése mellett a barokk építészet programadó épülete, temploma, az Il Gesu homlokzata fűződik.

A négyszintes Muti Bussi-palota jelenlegi formáját a 17. század közepén nyerte el Giovanni Antonio De Rossi tervei alapján, egyik lakója, Giulio Bussi – a Muti-család utolsó sarja, Cecilia Muti férje – volt Ovidius egyik újrafelfedezője, valamint több barokk zeneszerző librettistája. A kapuját mindig zárva tartó, őrizet alatt álló palota azonban néhány magyar újságíró előtt még egy titkát elárulta: itt él a több mint ötszáz filmhez zenét szerző – s további száz zeneművet komponáló – Ennio Morricone.

Egy magyar televíziótársaság, egy magazin, egy hetilap és egy napilap – jelesül a Magyar Nemzet – kapott meghívást a mester otthonába annak alkalmából, hogy Morricone jövőre újabb, kilencállomásos turnéra indul. A koncertsorozat Prágában kezdődik január 15-én, és Wroclawban zárul február 23-án, a zeneszerző-karmester a Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekarral és a debreceni Kodály-kórussal január 17-én lép fel a budapesti Papp László Budapest Sportarénában.

A turnét szervező holland menedzsment több jó tanáccsal is ellátta az újságírókat: Morricone nem szeret beszélni a magánéletéről, a háborúról, papíron komponál, zongora segítsége nélkül, nem „soundtracket” szerez, hanem filmzenét, a spagetti-western kifejezés dehonesztálóan cseng olaszul, és semmiképp se nyissuk a beszélgetést Sergio Leone filmjeivel. (Morricone egyébként is kikéri magának, ha csupán westernfilmek zeneszerzőjének tartják: „csupán” harminc-harmincöt westernt zenésített meg.) Ám a turné menedzsmentje egyvalamit figyelmen kívül hagyott: nem túl szerencsés egy napra négy országból is újságírókat meghívni, mintegy római V4-es csúcsot rendezve – szlovák, cseh és lengyel kollégák is felkeresték aznap Morriconét, és nem is kevesen.

A szinte csak kézfogásnyi idő alatt a maestro lapunknak beszélt egyebek között a Ferenc pápának ajánlott miséről, amelyet az Il Gesu plébánosának felkérésére írt még idén abból az alkalomból, hogy Rómában mintegy kétszáz éve engedélyezték újra a jezsuita rend működését – mind a templom, mind Ferenc pápa jezsuita. A misét abszolút zenei művei közé sorolja, amely – bár követi a liturgiát – szerinte inkább önálló koncertmű, rendhagyó felütése – a kórus nem énekel, hanem recitál, a szólamok a partitúrában pedig keresztet formáznak – egy kollektív imát fejez ki.

Morricone a filmzenéinek születése kapcsán nem inspirációt említ, hanem késztetést, benyomásokat: a muzsika részben a rendezőkkel folytatott beszélgetések gyermeke, nem csupán a forgatókönyv, a leforgatott képkockák zenei megszólaltatása.

A Kodály-kórust profikként méltatja, a turné új programjáról pedig elárulja, hogy egyik részét egy hétrészes szvit alkotja, amelyet Oscar-jelölést kapott filmjeiből komponált, másik részét pedig az új Tarantino-film zenéje adja. (Azt már meg sem merem említeni neki, hogy a The Hateful Eight is western.) Mikor a veronai koncert sikeréről kérdezem, felcsillan a szeme, s büszkén mondja: tizennégyezren voltak!