Valamikor, a hetvenes-nyolcvanas években nagyon sokakat érintett meg a Muzsikás együttes. Leginkább ifjabb Csoóri Sándor versfeldolgozásai miatt. Sokan nem is tudatosították magukban, hogy egyik-másik számuk nem száz százalékig autentikus, hanem itt-ott belenyúltak, hangszert cseréltek, vagy újabb hatásokat eresztettek rá az eredeti formára. Hogy ez világzene vagy sem, és inkább csak a népzene élő, városi formája, nehéz eldönteni. A fogalom tág, és talán éppen ezért a próbálkozások döntő többsége sem értékesnek, sem időtállónak nem bizonyul.
Általában világzene alatt azt értik, amikor különböző népek zenéjét vegyítik, amikor a stílusbeli, egy-egy adott vidékre jellemző díszítések elnagyoltan és keveredve jelennek meg, vagy a könnyűzenéből érkező hangszerekkel dúsítják a hangzást. Ezek mögött a legtöbb esetben azt sejti az ember, hogy nem elég alaposak az ismereteik, nincs elég elszántság a stílusbeli részletek elsajátítására, felületes a hozzáállás; és mivel manapság a „világzene” varázsszóval egyébként is könnyebb az érvényesülés, sajnos a hozzá nem értő médiának köszönhetően ilyen félművelt szemlélettel is sokan megkapják a maguk tizenöt percnyi hírnevét.
A Buda Folk Band Saját gyűjtés című lemezével viszont sok tekintetben ott folytatja, ahol a Muzsikás abbahagyta, amikor ifjabb Csoóri Sándor távozásával más irányba lépett. Egyrészt közvetlen a kapcsolat, hiszen ketten is egyenes ágon viszik tovább a Muzsikás-örökséget, másrészt a többiek sem kezdők, és ezzel a körrel kiskoruk óta szoros kapcsolatban vannak. Hosszú ideje meghatározó muzsikusai generációjuknak, elévülhetetlen érdemeket szereztek az autentikus népzene tolmácsolásában. Még azokhoz tartoznak, akik nem kottából és felvételről ismerték meg a népzenét, a stílust pedig nem a táncházakban lesték el, hanem beletették a maguk sok ezer kilométerét, és élőben, a nagy hagyományőrző mesterektől tanultak.
Mindemellett vérbeli zenészek, akik érzik is a zenét. Számukra a népzene anyanyelv, ugyanakkor ők maguk ízig-vérig városi emberek, a 21. század fiataljai, akik megélik a jelenkort. Így aztán amikor a ma hatásait áteresztik azon a muzsikán, amelyet a nagy öregektől tanultak, az a lehető legtermészetesebb módon válik élő, korszerű városi népzenévé.
Tegyük hozzá azt is, hogy a Buda Folk Band nagyon jó hangulatú, igazi bulizenekar, akik akármit játszanak, magukkal ragadják a hallgatóságot, legyen az néhány folkkocsmában iszogató mulatozó ember, tánczenét váró táncos vagy a színpad előtt álló nagyszámú közönség. Komoly ereje és kisugárzása van a muzsikájuknak, amit tiszta szívből, autentikusan játszanak, mindössze nem tagadják meg azt a kort, amiben élnek, így az egyéb helyekről jövő zenei hatások alanyi jogon érvényesülnek a játékukban. Azt pedig, hogy az ő „magyar világi népzenéjük” klasszikus értelemben világzene-e, nem tudom, de azt igen, hogy élvezetes, értékes, és a feldolgozások irányát tekintve etalon.
(Buda Folk Band. Saját gyűjtés – Magyar világi népzene. Fonó, 2015.)
Általában világzene alatt azt értik, amikor különböző népek zenéjét vegyítik, amikor a stílusbeli, egy-egy adott vidékre jellemző díszítések elnagyoltan és keveredve jelennek meg, vagy a könnyűzenéből érkező hangszerekkel dúsítják a hangzást. Ezek mögött a legtöbb esetben azt sejti az ember, hogy nem elég alaposak az ismereteik, nincs elég elszántság a stílusbeli részletek elsajátítására, felületes a hozzáállás; és mivel manapság a „világzene” varázsszóval egyébként is könnyebb az érvényesülés, sajnos a hozzá nem értő médiának köszönhetően ilyen félművelt szemlélettel is sokan megkapják a maguk tizenöt percnyi hírnevét.
A Buda Folk Band Saját gyűjtés című lemezével viszont sok tekintetben ott folytatja, ahol a Muzsikás abbahagyta, amikor ifjabb Csoóri Sándor távozásával más irányba lépett. Egyrészt közvetlen a kapcsolat, hiszen ketten is egyenes ágon viszik tovább a Muzsikás-örökséget, másrészt a többiek sem kezdők, és ezzel a körrel kiskoruk óta szoros kapcsolatban vannak. Hosszú ideje meghatározó muzsikusai generációjuknak, elévülhetetlen érdemeket szereztek az autentikus népzene tolmácsolásában. Még azokhoz tartoznak, akik nem kottából és felvételről ismerték meg a népzenét, a stílust pedig nem a táncházakban lesték el, hanem beletették a maguk sok ezer kilométerét, és élőben, a nagy hagyományőrző mesterektől tanultak.
Mindemellett vérbeli zenészek, akik érzik is a zenét. Számukra a népzene anyanyelv, ugyanakkor ők maguk ízig-vérig városi emberek, a 21. század fiataljai, akik megélik a jelenkort. Így aztán amikor a ma hatásait áteresztik azon a muzsikán, amelyet a nagy öregektől tanultak, az a lehető legtermészetesebb módon válik élő, korszerű városi népzenévé.
Tegyük hozzá azt is, hogy a Buda Folk Band nagyon jó hangulatú, igazi bulizenekar, akik akármit játszanak, magukkal ragadják a hallgatóságot, legyen az néhány folkkocsmában iszogató mulatozó ember, tánczenét váró táncos vagy a színpad előtt álló nagyszámú közönség. Komoly ereje és kisugárzása van a muzsikájuknak, amit tiszta szívből, autentikusan játszanak, mindössze nem tagadják meg azt a kort, amiben élnek, így az egyéb helyekről jövő zenei hatások alanyi jogon érvényesülnek a játékukban. Azt pedig, hogy az ő „magyar világi népzenéjük” klasszikus értelemben világzene-e, nem tudom, de azt igen, hogy élvezetes, értékes, és a feldolgozások irányát tekintve etalon.
(Buda Folk Band. Saját gyűjtés – Magyar világi népzene. Fonó, 2015.)
