Csikós Attila és az épített harmónia dimenziói

Csikós Attila Kossuth-díjas építész, jelmez- és díszlettervező életművéből nyílt kiállítás a Pesti Vigadóban.

Ha annak idején nem bukik meg oroszból, Csikós Attila munkái talán nem járják be a világ színpadait, és kiállításának megnyitóján sem méltatták volna korunk egyik legnagyobb díszlettervezőjeként. Meglehet, akkor az Álomvilág című kiállítás sem jött volna létre: az építészeti alkotások és a világot bejárt színpadköltemények képes beszámolói, az Aida, a Figaro házassága vagy a Rigoletto monumentális díszletelemei helyett talán most festmények vagy kortárs szoborművek laknák be a Vigadó kiállítóterét. Ám a sors szeszélyes dramaturg, regénybe illő életéről így az idős mester mesél nekünk rendhagyó tárlatvezetésen.

A jövő talán éppen az első nagy elhasalással nyílt tágra a művész életében. Ahogy megjegyzi, ma már bánja, hogy a középiskolában kinevette osztályfőnökét, amikor az Adyt szavalt. Pedig ő sem vitatja: ha nem buktatják meg bosszúból a csibészkedései miatt, akkor nem úszik el az érettségi, amelynek hiányában a sikeres felvételi ellenére sem kezdhette meg tanulmányait az Iparművészeti Főiskola díszlettervező szakán.

Hogy ne távolodjon el a vágyaitól, díszletmunkásként a József Attila Színházban helyezkedett el. Akkoriban ez volt a legizgalmasabb teátrum az országban, ide kerültek az 1956-os vétkeik miatt frissen szabadult színészóriások: Sinkovits Imre, Bárdy György és Darvas Iván. Sokat tanult itt a színpadi fortélyokról, miközben újra sikeresen felvételizett a főiskolára – mindhiába. Néhány nappal később értesítették, hogy a díszlet szakot megszüntették.

Lehet abban valami, hogy ha nem irányítjuk sorsunkat a magasabb rendű létezés felé, idővel ellep a sötétség. Csikós Attila szerint élete meghatározó döntése volt, hogy harmadszor is felvételizett, ezúttal az építőművész szakra. Végül építész édesapja győzte meg arról, hogy ha sikeres díszlettervező szeretne lenni, vegye komolyan az építészetet, hiszen a jó díszlet is ebből a diszciplínából fogan.

Amikor építészeti felkéréseiről kérdezem, a művész ragyogó arccal kezd el mesélni gyümölcsöző kapcsolatáról a bajor királyi herceggel. Prinz Luitpold von Bayernnek egy nagy sikerű müncheni vendégszereplés után mutatta be Csikóst egy német impresszárió. Úgy emlékszik, a széles látókörű, művelt és vagány arisztokratával már első találkozásukkor átbeszélgették az éjszakát. Egy héttel később érte a felkérés, hogy segítsen felújítani a herceg tulajdonában álló Kaltenbergi Lovagi Játékok, Európa legnagyobb középkori rendezvényének környezetét.

A tervező itt megjegyzi, vázlatra sosem volt szüksége, mindig fejben dolgozik. Díszletei általában álmában, „alfában” születnek meg – miként arra kiállításának címe is utal –, ébredés után pedig azonnal felrajzolja a gyakorlatilag kész művet. Így történt ebben az esetben is: egy éjjel megálmodta a „bajor Disneylandet”, másnap telerajzolt tíz lapot a látványtervével: számos középkori, favázas épülettel és egy hatalmas tribünnel.

Első terepszemléje után mindössze három héttel már a kész tervekkel jelentkezett, majd a Hunnia Filmgyár csapatával próbaképpen itthon, rövidesen pedig a helyszínen is felépítették a komplexumot. Munkájuk annyira jól sikerült, hogy sokan ma is azt hiszik, a várkastélyt az eredeti, azzal egykorú építmények veszik körül.

De Csikós Attila és a herceg együttműködése itt korántsem ért véget: a coloradói Vail síparadicsomában Luitpold végül vele terveztette meg II. Lajos neuschwansteini kastélyának mintájára bajor királyi sörfőzdéjét – a közel félezer személyes, fél operaháznyi étterem, a terasz, a konyhaüzem és egy különleges vadászterem tizenkét nap alatt felépült a magyarok közreműködésével –, valamint a párizsi EuroDisneyland King Ludwig éttermét.

Megjegyzi, a francia tervezők mindvégig gáncsolták a munkáját, kiküldött terveit pedig néhány vonallal kiegészítve és aláírva, a saját munkájukként tüntették fel. A herceg támogatásával azonban a megnyitón – amelyen a világ több vezető politikusa és híres arisztokraták is részt vettek – végül a magyarok mentek a mennybe.

A Vigadó kiállítása bemutatja azt a hatalmas fehér lovat is – a Figaro előadásainak kellékét –, amelynek másolata II. Lajos figurájával a hátán azóta is a párizsi étterem közepén díszeleg. Bár a Los Angeles-i Disney-park főterére tervezett királyi kastély végül nem valósult meg, Csikós Attila az aichii és sanghaji világkiállítások német pavilonjainak tervezésében is részt vett.

A díszlettervezést Csikós Attila az építészethez fogható, komplex művészetnek tartja, de, mint mondja, előfordul vele, hogy színpadi munkáinak mulandóságán tépelődik. – Amikor Wagner Ringjének teljes díszletét az új szemlélet miatt szemétre hajította az operaház, az nagyon fájt. Ha egyetlen művemet kellene kiválasztanom az örökkévalóságnak, ez lenne az.

Mint mondja, a Ring-ciklus díszleteinek egyéves tervezésében minden részletet a tökéletes hangzásnak rendelt alá. Csak szilárd díszletek és kellékek lehettek a színpadon, sőt a jelmezek anyagát is e szempont alapján választották. A művész szerint ebben a pazar hangdobozban állt össze világlátása, értékítélete és minden szakmai tudása.

Noha a díszlet a hangzás terén is csodákra képes, ritka az, hogy az ember úgy érezze, egy óriási hangszerben ülve hallgatja az előadást. Ilyen a Bayreuthi Fesztiválpalota épülete, amelyben a fiatal Csikós Attilának hosszú időt volt szerencséje eltölteni a hatvanas-hetvenes években díszlettervező-asszisztensként. Párás tekintettel idézi fel, mit érzett, amikor először belépett „az opera szentélyébe”: vagy százan énekelték éppen Az istenek alkonya egyik nagy kórusjelenetét.

A csupa fa épület látványa, az enteriőr egyedülálló hangulata és akusztikája letaglózta. – Gyönyörű, egyben ijesztő élmény volt, hiszen elképzelni sem tudtam, hogyan tudnék én itt helytállni – fogalmaz. Azért mégiscsak sikerült. Olyannyira, hogy az ünnepi játékok tulajdonosai, a Wagner-unokák – Wieland és Wolfgang – komoly elismeréssel illették a munkáit, és csak nehéz szívvel engedték el, amikor végül hazahívta az Opera.

Bayreuth, ahol már pályája kezdetén olyan emblematikus énekesekkel dolgozhatott együtt, mint Wolfgang Windgassen, Birgit Nilsson, Anja Silja vagy Karl Böhm, a kor legnagyobb Wagner-karmestere, dimenziókaput nyitott a fiatal díszlettervező karrierjében. A világ színpadait bejárt produkciók révén ma már impozáns névsort tudna összeállítani a több esetben barátsággá épült munkakapcsolataiból. Herbert von Karajan, Lorin Maasel, Maurice Béjart, Monserrat Caballé, José Carreras, Plácido Domingo és Luciano Pavarotti: pusztán kezet rázni bármelyikükkel még a pályatársaknak is olyasféle érzés lehet, mint egy harmadik típusú találkozás. A magyar tervező pedig mindnyájukról őriz közös emlékeket.

Elárulja azt is, hogy bár a pesti operaházban több időt töltött, mint az otthonában, zeneimádata nem csak a klasszikusokra terjed ki. A Carmina Buranát például éppúgy szereti, mint a Rolling Stonest, az operánál azonban szerinte nincsen csodálatosabb műfaj: az egyetlen, amelyben az összes művészeti ág megjelenik. Az etalon pedig mind közül Richard Strauss muzsikája. Bevallja, amikor 2012-ben az operaház felkérte az Arabella díszleteinek megtervezésére, három hónapig mást sem csinált, csak zenét hallgatott. A zene, mint mondja, mindent elmesél neki a műről: a stílust, a léptéket, az érzelmeket, a színeket, az időt.

A zsámbéki történelmi élménypark (leánynevén Sigismund Park) látványterve előtt a mester halkan odasúgja: nem bánná, ha az idő néha felgyorsulna kissé. Érteni véljük, mire gondol. A jó szokása szerint egyetlen éjszaka alatt megálmodott grandiózus műalkotást akkor nemcsak ezen a kiállításon, hanem egy lenyűgöző életmű kiteljesedéseként, a valóságban is mihamarabb átélhetnénk

(Az Álomvilág című kiállítás november 29-ig látható a Pesti Vigadóban.)