Zenei idegenvezetés Stradivarival

Buddha szerint az út maga a boldogság, a világhírű hegedűművésznek, Vagyim Repinnek az út maga a zene.

Egy plakát sem hirdette az osztrák fővárosban Vagyim Repin fellépését, ugyanis nem volt szükség rá: a telt ház már jó előre biztosítva volt. A bécsi Konzerthausban – amelynek a nagyterme éppúgy kétezer férőhelyes, mint a közeli Musikvereiné – nem kell reklám a jó muzsikusoknak, márpedig Vagyim Repin a legjobb hegedűsök közé tartozik. Sokan David Ojsztrah utódjának tartják, míg Yehudi Menuhin úgy nyilatkozott róla, ő egyszerűen a legjobb, a legtökéletesebb hegedűs, akit módjában volt valaha is hallani.

Tokió, Sanghaj, Szöul, Bangkok, Madrid, Amszterdam, Berlin – Repin koncertnaptára betelt az őszre. Két kontinens, tizenkét ország, több tízezer kilométer. A Fellner és Helmer által tervezett bécsi zenepalotába mégis olyan magától értetődően sétál be – arcán cseppnyi fáradtságnak sincs nyoma −, mintha nem is Essenből érkezett volna. A koncert előtt bő három órával már az öltözőben van, a próba ezúttal sem marad el. Ám mielőtt a tokiói szimfonikusokkal megbeszélné, hogy Prokofjev II. hegedűversenyének lassú tételében hol játsszanak „mezzo mezzo pianót”, megmutatja boldogságának új tárgyát, a Rode néven jegyzett Stradivarit.

– Talán a legjobb hangszer, ami valaha a kezemben volt, az első, ami miatt a Guarneri del Gesú hegedűket félretettem. Még egészen új nekem, Bécsben ötödszörre játszom rajta, új hangot kaptam általa – mondja boldogan, majd visszateszi a hangszert a tokba, amelyre felesége, a moszkvai Nagyszínház prímabalerinája, Szvetlana Zakharova fotója vigyáz.

Repin a zenét nyelvként, kommunikációs formaként határozza meg, amely az életről beszél, gondolatokat, érzelmeket közvetít, s egy-egy műben a muzsikus, a hallgató mindig felfedezhet valami újat. Ihletet adó, inspiráló múzsa is, ugyanakkor – a sokat turnézó művésztől talán nem meglepő a párhuzam – egy koncert felér egy utazással. – Egy jó hangverseny lelki utazás, amelyen a muzsikusok az idegenvezetők. Mi ismerjük az utat, és megmutatjuk a legszebb dolgokat a hallgatóságnak, azokat a finom részleteket, amelyeket az idő során felfedeztünk. Ám ahogy az ember és a világ, úgy az interpretáció is folyamatosan változik, és az előadásmód nem utolsósorban a hangszertől is függ – int fejével a Stradivari felé.

– Természetesen – teszi hozzá – a muzsikus és a közönség érzelmi hozzáállása a döntő, a zenész technikai felkészültsége csak segítség ahhoz, hogy egy-egy mű üzenetét közvetíteni tudja. Igaz, a technikai tudás fontos: muzsikálni nehéz, különösen hegedűn, amin három hang megszólaltatása sem könnyű – lep meg Repin, aki mindig úgy hegedül, mintha az csupán gyerekjáték volna.

Tizenegy évesen Vagyim Repin már Moszkva és Szentpétervár nagy koncerttermeiben aratott hangos sikert, pályája – akárcsak a szintén világhírű Maxim Vengerové – Novoszibirszkből indult. – Mindkettőnk nagy szerencséje, hogy Zakhar Bron hegedűművész volt a tanárunk, talán ez életem legnagyobb szerencséje. A fiatalságom nagyon szép volt, sokat tanultam, utaztam, muzsikáltam. Sokat köszönhetek Yehudi Menuhinnak is, aki emberséges, nagyszívű művész volt. Karmesterként több turnén is arra tanított, hogyan bánjak a muzsikustársakkal vagy a publikummal. Ahogy a zenekarok is sokfélék, úgy a közönség is különböző: más Tokióban, Bécsben vagy Budapesten. Én azt szeretem, ha szinte szikrázik a levegő a koncertteremben, ha a közönség nem relaxálni érkezett, vacsora utáni szendergésre, hanem el akar kísérni egy-egy zenei útra.

Szülővárosának zenerajongói is épp ilyenek lehetnek, derül ki, ahogy Novoszibirszkről beszél. – Gyönyörű szép hely sok művészeti iskolával, és nemcsak Oroszország harmadik legnagyobb városa, egyik legfontosabb tudományos központja is. Intelligens az itteni közönség, nagyon nyitott a kultúra, a muzsika iránt. Jövőre már harmadik alkalommal fogjuk itt megrendezni az általam alapított Transzszibériai művészeti fesztivált – meséli, mire meglehetősen udvariatlan módon a zakóm zsebéből előhúzom a Focus egy tavalyi cikkét. A német hetilap ezt a fesztivált politikai zenei eseménynek titulálta, amelyet két héttel a krími referendum után tartottak meg először, s ráadásul Vlagyimir Putyin orosz elnök is köszöntötte.

(Igaz, a cikkíró nem vette számításba, hogy két hét alatt a világon sehol sem tudnak gründolni jelentős fesztivált csak azért, hogy egy politikai, ebben az esetben az orosz–ukrán konfliktusról eltereljék a figyelmet, sem felhúzni egy ezeregyszáz főt befogadó, új koncerttermet.)

– Akadnak újságírók, akik hajlamosak mindenben politikát látni, de igazából ezt sem tartom nagy problémának – mondja mosolyogva. – Idén a fesztiválon hatszáz művész lépett fel tizenhat országból, többek között Izraelből, Japánból, Dél-Koreából. A fesztivál a barátságokról, a legjobb muzsikusok meghívásáról szól, valamint a transzszibériai vasút küldetéséhez hasonlóan a Kelet és a Nyugat összekötéséről, a kulturális hidak építéséről. Mondhatni, ez a fesztivál is egyfajta utazásra invitál.

Talán nem meglepő, hogy Vagyim Repin bécsi koncertprogramja kapcsán is előkerül az utazás fogalma. – Szergej Prokofjev is épp turnén volt, amikor a II. hegedűversenyét komponálta, ez a mű reprezentálja azt a fajta káoszt, hektikusságot is, ami a sok utazással jár. Párizs, Voronyezs, Baku, Madrid: a kasztanyetta az utolsó tételben egyfajta köszönetnyilvánítás Spanyolország felé. Ugyanakkor Prokofjev műve az egyik legszebb huszadik századi melódia, amelyben az érzelmek teljes palettája megtalálható a szeretetteljes gyengédségtől a mély tragikumig – mondja Vagyim Repin.

A bécsi koncerten aztán végképp egyértelművé válik: míg Buddha szerint az út maga a boldogság, Repinnek az út maga a zene, s a zene maga a boldogság. Megfelelő művekkel, művészekkel, figyelmes közönséggel mindenképp. Vagyim Repin legközelebb februárban jön Magyarországra, a Művészetek Palotájában Max Bruch I. hegedűversenyét fogja bemutatni. Jó utazásnak ígérkezik.